(Szerző: Somogyi András / olvassbele.com) Benyák Zoltán műveit olvasva nagyon kell figyelni – a cselekményszövés meg a dialógusok elcsábítják az olvasót, és ettől elsiklik egy fontos kérdés felett: miért íródott a mű.
Nem biztos, hogy kizárólag az olvasó szórakoztatása végett, mint ahogy első harminc-negyven oldal után gondolnánk. Benyák korábbi regényeiben is megmutatkozott a bravúros mesélőkészség, a realitás elegyítése a fizikai képtelenséggel (így csúszik át a fantasyba, akár a horrorba). Az olvasó el van ámítva, és még élvezi is!
„Az utolsó emberig” műfajba sorolása meglehetősen nehéz. Realista történetként indul, de elég gyorsan kiviláglik, hogy célja: erkölcsi kérdések boncolgatása. Mesélői a nagybetűs történelem valóságos alakjaiként, vagy azok mellett tűnnek fel, és általában ők a Jók, a leírt jelenetekben, időszakokban pedig a Gonosszal vívnak harcot. Az epizódok azonban a jelennél nem állnak meg, a sivár jövőképet is megrajzoló író fenékig üríti (ránk) a fekete és keserű poharat.
Nézzük csak, kiknek az életét kínálja. Szerepet kap a rossz oldalon a perverz, erkölcs nélküli író és filozófus, de Sade márki, akinek orgiáit brutális naturalizmussal tárja a szerző az olvasó elé. Ugyanakkor megismerjük meglepően racionális filozófiai nézeteit is. Az elbeszélő itt a márki szolgája, Latour, aki a durva nevelési módszerek miatt elhagyta a papneveldét.
A 19. századi London nyomornegyedében, az East Enden garázdálkodik Hasfelmetsző Jack, a hírhedt sorozatgyilkos. Nőket öl és csonkít meg. A Gonosz most az ő testében születik újjá. A nyomozást Abberline felügyelő vezeti, itt ő az elbeszélő. (A felügyelő létező személy volt, a szerző csak ott enged a művészi szabadságnak, hogy a[z igazi] Hasfelmetszőt sohasem fogták el, még csak nem is tudták azonosítani.)
A második világháború szovjet és német katonája – Misa és Otto – képviseli történetünk hőseit Berlin ostroma idején.
1959-ben a helyszín Budapest, ahol az elbeszélő a papként szereplő ellenfelének gyón meg. Természetesen a gyóntatófülke be van drótozva, így mesélőnket elviszi a fekete autó. A Gonosz is befejezi ezt az életét, mivel a templom felrobban.
1963-ban John Fitzgerald Kennedy elnökként találkozunk a mesélővel, a Gonosz természetesen Lee Harvey Oswald. (Kennedy, ha több lövést kapott is, azért nem tucatnyi embertől…)
1969-ben egy Pestis Doktor névvel felruházott, a középkori orvosok csőrös maszkját viselő bűnüldözőt ismerhetünk meg, a Gonosz államügyészként jelenik meg.
A távoli jövőben az utolsó reinkarnáció során ikrekként születik újjá a két ellenfél: Káin és Ábel. Pusztul a Föld, az emberiség létszáma drámaian csökken a háborúk és a járványok miatt, amelyekben az általános emberi felelőtlenség mellett tevékeny szerepet játszik maga Káin is. Ábel szerelmével együtt el akarja hagyni a Földet, hogy az újonnan felfedezett Secundus bolygón élessze újra az elfogyó emberiséget. Anélkül, hogy lelőném a poént: nem sikerül neki. („Ember küzdj, de ne reménykedj!”)
Benyák Zoltán könyve tehát antiutópia (disztópia), melyben az elbeszélő és ellenfele vívja évszázadokon átívelő, ismétlődő harcát. Érdekes az indító gondolat, a múlt életek továbbhordott emlékeinek hatása is.
Az elbeszélő képviseli mindig a jót, de a jellemzés sosem fekete-fehér. Benyák kiváló stílussal festi meg a két főszereplő és a korszakonként ugyancsak más-más alakban hozzájuk csapódó lány jellemvonásait. (Ebben is visszhangzik a főszereplő hármas Az ember tragédiájából.) Ugyanakkor az igazán kiemelkedő disztópiák (az 1984 vagy a Fahrenheit 451) szűkebb közösségekre koncentrálva mutatják meg a disztópikus környezetek, helyzetek szörnyűségét. Ott éppen ettől tud erősen hatni.
Ezt a hatalmas időívbe injektált, ismétlődő reinkarnációt szellemes ötletnek látom, de túl nagy markolásnak tűnik – még azt sem tudom biztosan, milyen olvasói rétegnek szánta művét az író, akiről újra le kell szögeznem, hogy egyébként kitűnő tollú.
Benyák Zoltán: Az utolsó emberig / Athenaeum Kiadó, Budapest, 2018