(Fábián András / Újnépszabadság) Akármerre nézek, akármit olvasok – most még olvashatjuk ezeket a híradásokat, de ki tudja meddig? – mindenhonnan a növekvő és rémisztő nyomor néz szembe velem. Velünk. Nem szándékom moralizálni és hangulatot kelteni. Szerintem azon már túl vagyunk, s ha nem, akkor már régen túl kellene lennünk. A nyers tényeknek, a riasztó valóságnak már bele kellett volna égnie a szemünkbe. Ostoba és naiv lennék, ha úgy gondolnám, hogy ez a helyzet.

Az alig egyharmad által megválasztott kétharmad tíz év alatt olyan mélyre ásta a társadalmi rétegek közötti szakadékot, hogy ha valaki – képletesen szólva – a szélére állna, akkor beleszédülne. Vagy elhányná magát. Tízmillió emberből sokan nem látják ezt, vagy nem is akarják látni. Nem érdekli őket. Zavart okozna a nyugalmukban. Elég nekik a maguk baja, minek még a másét is felvenni. Csukott szemmel járnak inkább a világban, amíg egyszer csak hirtelen, egy mostanihoz hasonló válsághelyzetben őket is megtalálja a valóság.

Felborul az a nyugodtnak hitt élet. Megszűnik a jövedelem, a társadalombiztosítási jogosultság, nincs miből törleszteni, nincs miből új ruhát venni, aztán már élelemre se telik. Benyit a nyomor és beköszön az ajtón. Akkor aztán kezdődik a kapkodás fűhöz-fához. Itt a tél. Nincs mivel fűteni. Elzárták a gázt, a villanyt. Elfogyott a tartalék. Ki gondolta, ki gondolhatta. Segítség!

Miről is beszélünk? A hajléktalanok ki lettek tiltva a fővárosi közterületekről. Ez év februárjában a jelentések 150 kihűlésről vagy fagyhalálról adtak számot. Még el sem kezdődött az igazi tél, máris közel járunk az ötvenhez. A hajléktalanszállók csak negatív teszttel fogadhatnak be bárkit. Ez rendben van. Akinek nincs pénze tesztre, aminek az ára, ugye, 19 500 forintban lett maximálva, annak marad az utca, a kiserdő, a rettegés és bujkálás. Bár ilyenkor még a rendőrségi fogda is biztonság lenne, mosakodási lehetőség, egy tál meleg étel. A rendőr azonban fél a fertőzéstől. Inkább csak büntet. Röhögni kellene, ha nem lenne kedve sírni inkább a nyomorultnak. napközben kéregetni kell, néha összejön pár száz forint a jó emberektől.

Az SMA-ban (spinális izomatrófia- genetikai izomsorvadás) szenvedő kisgyerekeknek az állam évi 1,1 milliárd forintot biztosít a szükséges és kezelésre. A gyógyszer ára az első évben betegenként 190 millió, a továbbiakban évente 95 millió forint. 2018-ban száz beteget tartottak nyilván, de valós számuk megközelíti az ezret. Ebből az következik, hogy nem juthat minden beteg hozzá a gyógyító eljáráshoz. Felnőttek például egyáltalán ne is számítsanak rá. Emlékezetes, hogy a kis Zente és Levente országos adakozásból jutott hozzá a pénzhez. A Bethesda Gyermekkórházban kezelték őket, és a siker nyomán ma már szlovák és holland gyerekeket is gyógyítanak. Gondolom, ezzel bevételt is termelnek…

Iványi Gábor menedékében el akarták zárni a gázt. Segített valamit a közadakozás, miközben az államnak milliárdos tartozása halmozódott fel a Magyar Evangéliumi Testvérközösséggel szemben. Erről jogerős bírósági ítélet is van.

Van, amikor a közadakozás sem segít. Az ajkai vörösiszaptározó katasztrófáját követően 10 ember meghalt, 150 sérültet vettek nyilvántartásba. Milliárdokat kalapoztak össze a károsultak megsegítésére. Hogy összesen mennyit, azt nem lehet megállapítani, a pénz ugyanis szőrén-szálán eltűnt. Az elszámolás a mai napig nem történt meg. Bár a kárelhárításnak volt egyszemélyi felelőse, a segélyek a mai napig nem érkeztek meg az érintettekhez. Épült viszont állítólag valamiféle tanösvény, nem tudni minek, nem tudni kinek.

Most éppen arról kaptunk hírt, hogy a romák által lakott Bódvalenkén, a „Freskófaluban” „…Az önkormányzatokat sújtó megszorítások miatt elfogyott a falu pénze, és nem tudják tovább foglalkoztatni a közmunkásokat.” Elromlott a falu kisbusza, a javíttatásra nincs pénz, a gyerekek nem tudnak oviba, iskolába menni. (Tegyük hozzá, némelyikük csak ott kapott naponta egyszer-kétszer meleg ételt!) Pénz kellene, de gyorsan! A falu határában két tábla: egy fehér: Bódvalenke, s egy kék: Európai falu.

A parkokban ma már nem lehet meleg ételt osztani, mert gyülekezési tilalom van. Azért a melegszívűek, az EMBEREK, megtalálják a módját, hogy megpróbáljanak adni. Ha másként nem megy, leraknak a Klauzál téren egy zsák friss péksüteményt. Vegyetek belőle szegény emberek! Vegyen belőle, aki rá van szorulva! Most csak ezt tehetjük, de tesszük.

Lelki füleimmel szinte hallom olvasóim reagálását: a kormány minden sz..rra szórja a pénzt, óriási hiteleket vesz fel, külföldieket finanszíroz, más országok templomait újítja fel milliárdokért, hiteleket nyújt és drágán vásárolt lélegeztetőgépeket ajándékoz boldog-boldogtalannak. Csak a mieinknek nem jut! A messzi múltból erősen úgy rémlik, hogy ez a program nem volt benne a rendszerváltók filozófiájában. Nem ilyen rendszer volt a cél.

A nyomor felszámolása nem része a mai kormány politikai programjának. A szegénységben élőket a mai urak észre sem veszik, nem is akarnak tudni róluk, nyomorultnak lenni nem komilfó. Elfordul, nem hall, nem beszél, nem nyilatkozik. A miniszterelnök megigazítja gallérját, ellenőrzi a nadrág sliccét, ránt egyet a vállán, majd emelt fővel elvonul. Egymillió-nyolcszázezer ember véleményét képviseli, mondja mégis, ha megszólal. Mert ő konzultált ezekkel. Vagyis a magyar népesség alig 20 százaléka mondott valamit az ő elképzeléseiről. ha ez a szám egyáltalán valósnak tekinthető. Megy, tör előre. Kigyúrt testőrök hada nyit neki szabad utat. (Miért kell annak testőr, akit állítólag szeret a nép!?)

Az állampolgár eleinte dühöng, aztán szánakozik, és végül nem bírja megállni, újra segít. Amíg van miből. Amíg azt nem mondja, hogy de hiszen én adózom a jövedelmem után, minden vásárlásom után 27%-ot, az autóm után, a házam-kertem után, vízért, gázért, benzinért, villanyért a többszörösét fizetem annak, amennyibe egyáltalán kerül. Már az unokáimat is eladósították csillagászati összegű hitelekkel, soha meg nem térülő beruházási kölcsönökkel. Hol az a töméntelen sok pénz?! Elherdálják, ellopják, csókosoknak, oligarcháknak adják és már a következő választási kampányra gyűjtenek. Győzni kell, mindenáron, vagy jön a felelősségrevonás.

A magyar társadalom egy nagy része még mindig nem ébredt fel. A másik részének meg lassan már nem lesz miből adakozni. Akkor sem, ha kicsordulnak a könnyei a mérhetetlen nyomor láttán. Akkor aztán mégis összeszorítjuk a fogainkat és megint, és mégis és újra megpróbálunk segíteni. Az erre hivatott állam helyett. Meddig még?!