(Hargitai Miklós/Újnépszabadság) Ha komolyra fordul a klímaválság, mindenki rosszul jár majd, de lesznek „egyenlőbbek”. Azok is közéjük fognak tartozni, akiknek magát a válságot köszönhetjük. (Hatvanpusztai felvételek: atlatszo.hu)
Azon az útvonalon, ahol 15 éven keresztül minden hétköznap végigmentem vonattal a munkába igyekezve, a vasúti töltés mellett néhány fűzféle volt a leggyakoribb fás szárú növény. Nőtt ott akác és bodza is – mindkettő igénytelen, ellenálló fajnak számít –, de a füzekből volt a legtöbb, az évszakok váltakozását a hosszúkás fűzlevelek vagy a tél végére kisárguló ágak színeváltozásán lehetett a legkönnyebben nyomon követni. Mostanra az őshonos, inkább nedvességkedvelő fűz visszaszorult, az invazív, mindenfajta éghajlatot elviselő akác és a szintén sokat bíró bodza mennyisége nem változott, a főszerepet viszont egy korábban csupán elvétve felbukkanó faj, a mirabolánszilva vette át.
A mirabolán- (cseresznye-, fosóka- stb.) szilva ismert, közönséges növény. Délnyugat-Ázsia és a Kaukázus déli lejtőiről származik, a Kárpát-medencébe a rómaiak telepítették be. Régóta velünk van tehát – annak, hogy a szárazságtűrő faj a konkurencia rovására látványosan előretört, egyértelműen a környezeti változás az oka. A közép-magyarországi táj növényzete viszonylag stabil: ha az ember nem bolygatja, gyorsan beáll az egyensúly, kialakulnak az adott éghajlati körülmények között a legnagyobb biológiai produktivitást biztosító zárótársulások. Ha viszont a külső feltételek közül valami módosul, a növényvilág azonnal leköveti a változást. Amikor megnő az átlaghőmérséklet és csökken vagy egyenetlenebbé válik a csapadék, akkor a korábbi viszonyokra optimalizált növénytakaró szelekciós nyomás alá kerül: az újfajta időjárás egyes fajoknak (abszolút vagy relatív) versenyelőnyt, másoknak versenyhátrányt jelent, és a táj arculatát hamarosan már a megváltozott feltételek között folytatódó verseny új győztesei határozzák meg.
Nem arról van szó, hogy a mirabolánszilva „könnyebben
alkalmazkodik” a szárazsághoz, hanem arról, hogy eleve nagyobb a
szárazságtűrése, és ez a kiegyensúlyozott időjárás esetén semleges biológiai
tulajdonság az éghajlat szárazabbá válásakor hirtelen előnnyé változik.
Az embert a technikai civilizáció a Föld egyik legtágabb tűrésű, legszélesebb
elterjedési körű fajává tette. Léteznek speciális tudással rendelkező
népcsoportok a sivatagok és a jeges sarkvidékek benépesítésére; ők generációról
generációra adják tovább a túléléshez szüksége helyi érdekű (máshol többnyire
haszontalan) ismereteket. Egy inuit valószínűleg napok vagy órák alatt
éhen/szomjan halna a Szahara közepén, ahogyan egy beduin is a sarkvidéken, a
saját környezetükben viszont, bármilyen rideg is, nincsenek veszélyben. Náluk
nem a genetikusan kódolt, hanem a tanulás útján megszerzett tulajdonságok
segítik legyőzhetetlen versenyelőnyként a szélsőséges időjárás átvészelését (és
okozhatják indirekt módon a vesztüket, ha megváltozik az éghajlat).
Ugyanakkor egy magyar ember is életben maradhat akár a
homokdűnék, akár a hóhegyek között, ha van elég pénze felszerelésre, járműre,
vezetőre. Az emberek között a pénzt lehet a legkönnyebben versenyelőnnyé
konvertálni; pénzért lehet a legegyszerűbben alkalmazkodóképességet szerezni.
Amikor radikális mértékben megváltozik az éghajlat, a változás nem egyformán
fogja érinteni a Föld minden pontját. Talán olyan területek is lesznek, ahol
kedvezőbbé válik az időjárás, az viszont biztosra vehető, hogy a bolygó
felszíne eleinte sokfelé alkalmas marad még az emberi életre – és az is, hogy
ezekbe a természetes túlélőkapszulákba (akár a helyi lakosság kiszorításával)
azok fognak benyomulni, akiknek lesz rá pénzük, katonai erejük és/vagy
politikai hatalmuk.
Aki szeretné a jelenséget közelről tanulmányozni, nézzen utána, hogy az elmúlt évek magyarországi földprivatizációja során milyen arányban kerültek az öntözhető (aszályos periódusokban a növénytermesztésre kizárólagosan alkalmas) földterületek a nyilvános megszólalásaiban egyébként klímaszkeptikus, vagyis a klímaproblémát ignoráló fideszes pártelithez és a gazdasági holdudvarához.
Annak, hogy a felmelegedésért eleve sokat tevő hatalmi csoportok világszerte a tényleges felelősségüknél és lehetőségüknél kevésbé tűnnek érzékenynek az éghajlat-változási válságra, az a vélelem a magyarázata, hogy ők így is, úgy is túlélik majd, mert meg fogják tudni vásárolni maguknak az életfeltételeket. Azt gondolják, hogy ők lesznek a mirabolánszilva.
Nyilván az ő életük is rosszabb lesz majd, hiszen rosszabb hellyé válik a világ – abszolút értelemben ők is vesztesek lesznek, relatíve azonban nyertessé válhatnak, mert a szűkölködés idején is jut majd nekik víz, élelem és biztonságos lakóhely. Ez így volt az emberiség korábbi nagy válságai alatt is: aki megengedhette magának, pestisjárvány vagy háború idején elvonult a távoli vadászkastélyába, és akkor sem dőlt a kardjába, ha a bajok elmúltával visszatérve csak a város hűlt helyét találta.
Ha erőltetettnek látszik a párhuzam, nézegessük kicsit a hazai uralkodócsalád hatvanpusztai majorságában épülő föld alatti bunkerrendszert – a telken saját erdő, artézi kút, raktárak, gazdasági épületek, a környező földeken ültetvények –, és töprengjünk el rajta, hogy hol lesz nagyobb az esély egy pusztító, hónapokig tartó hőhullám, meg a nyomában járó éhínség, járványok és a civilizációs krízisek idején szükségszerűen bekövetkező zavargások átvészelésére – Hatvanpusztán-e, vagy mondjuk a pesti József Attila lakótelepen.
