(Írta: Bokor Pál) Viktor Jerofejev évtizedek óta az orosz irodalmi „újhullám” egyik vezéregyénisége, és noha hazájában közellenségnek számít, a The Boston Globe a posztszovjet irodalom legnagyobb egyéniségének tartja. Az orosz széplány című regényének francia kiadása nagyobb példányszámot ért el, mint Borisz Paszternák halhatatlan klasszikusa, a Doktor Zsivágó.
Jerofejev (a jobb oldali képen) új regénye, ami tavaly októberben jelent meg németül, korábbi írásaihoz képest is csúcsteljesítmény. A könyv egyfelől a személyes, de az irónia és a meghökkentő gondolattársítások sokasága okán sosem érdektelen intimitások gazdag gyűjteménye. Másfelől a csöppet sem személyes politikai és filozofikus eszmefuttatások olyan tömegét vonultatja fel, aminek akkor sincs párja a világirodalomban, ha könnyű azonosítani az elődöket és példaképeket, köztük az orosz posztmodern olyan kimagasló figuráit, mint a névazonosság miatt is rokon Valentyin Jerofejev (Moszkva-Petuski).
Jerofejev ellenzékisége nagyjából most már félévszázados, de új könyve ebből a szempontból is kimagaslik eddigi irodalmi teremtményei közül, hiszen Oroszország ukrajnai háborúja, ami az első fejezettől kezdve jelen van, teljesen új helyzetet hozott a világháború után, majd a Szovjetunió megszűntével kétszer is konszolidálódni látszó orosz–európai viszonyban. „A Nagy Gopnyik” (a név utcakölyköt, huligánt, kis csirkefogót jelent, az állami javítóintézet nevének orosz rövidítéséből ered) – Vlagyimir Putyin, akinek igazi neve egyszer sincs leírva a könyvben, de könnyen azonosítható. „A Nagy Gopnyik úgy bombázta le a könyvemet, ahogy Ukrajnát” – állítja egy korábbi művének hivatalos fogadtatásáról a szerző.
Literátus eszközeinek gazdagsága, néha felemelő, máskor meglepő, de önmagához és az olvasóhoz is kíméletlen őszintesége folytán „A Nagy Gopnyik” (alcíme: „Feljegyzések az élő és halott Oroszországról”) már megjelenése pillanatában esemény volt a német sajtóban is, és olyasféle intellektuális bombaként robbanhat az orosz- és világirodalomban, mint annak idején a Szovjetunióról alkotott addigi képet teljesen átfestő Szolzsenyicin-mű, a Gulág arhipelág.
A Magyar Narancs idestova negyedszázaddal ezelőtt, 1999-ben közölt kritikája szabályosan földbe döngölte az „Az élet öt folyója” című Jerofejev-művet. „Ilyen rossz könyv már régen nem volt a kezemben” – panaszkodott a kritikus. Pénzsóvárság („interjút már csak súlyos dollárkötegért ad”), szadizmus, perverzitás és olcsó poénok vádja érte akkor a szerzőt. Nem biztos, hogy ok nélkül. Elkapkodott, kényszerből, vagy egyszerűen csak rossz élethelyzetben született gyengébb művek bármely Nobel-díjas életműbe becsúszhatnak. „A Nagy Gopnyik”-ról azonban habozás nélkül ideírom a közhelyet, melynél pontosabbat irodalmi mű dicséretére még nem találtak ki: remekmű.
A remekművek születéséhez a tehetségen és tapasztalaton kívül sokszor szerencsére is szükség van. Nem mindegy például, hogy valaki ötven- vagy hetvenötévesen „poénkodik”, az sem mindegy, hogy milyen történelmi korban veszi szemügyre önmagát, családját, közvetlen és távolabbi környezetét. Maga a tény, hogy az orosz–ukrán háború akkor tört ki, amikor Jerofejev már javában dolgozott új családregényén, egy stílusbravúr forrásává vált. Alig kétséges, hogy a szerző az első betűtől az utolsóig átírta a szöveget egy ismét tragédiába süllyedt kor és nemzet viszonyainak hitelesebb ábrázolása végett. Így aztán végletesen személyes és végletesen közéleti témák és epizódok sorjáznak, keverednek, ütköznek a szövegben, sokszor egyazon fejezeten belül. És éppen ettől lesz ez a szöveg percenként is meghökkentő, megkülönböztethető az életrajzi munkák tömegében, melyekben, kevés kivétellel, a magánszféra és a család mellett a tágabb világ csak kulisszaként van jelen.
„A Nagy Gopnyik” igazi értéke a komplex világlátás. Nem az érdekes történetek sokasága (180 fejezet, 180 önállóan is olvasható epizód), nem az ötletcunami, nem a mondatközi és egy mondaton belüli éles kanyarok és a „poénkodás”, nem az intimitások (találkozások Gorbacsovval, Putyinnal, Akszjonovval, egyéjszakás kaland két fiatal hölggyel, többéves viszony a francia kiadó szerkesztőjével, az anya flörtje Jevtusenkóval), nem az egyetemi professzor világirodalmi tájékozottsága, hanem a komplex világlátás. Amihez a tehetségen kívül megint kell némi szerencse, és Jerofejevnek ez is megadatott, mert világméretekben gondolkodni csak olyas valaki képes, akinek fizikailag is lehetősége volt körülnézni a világban. Így aztán lehet a soros epizód helyszíne Franciaország, Szenegál, Petrográd vagy Michigan állam, a hitelesség marad.
Ehhez Jerofejev magánéleti körülményeinek is köze van. Apja Sztálin egyik tolmácsa volt, majd befolyásos szovjet diplomata, kinek fiaként gyermekkorának nagy részét Párizsban töltötte. Később filológiát tanult a Moszkvai Állami Egyetemen, fiatalon Dosztojevszkijről és De Sade márkiról írt könyveket, majd „A jó Sztálin” és a pornográfiával határos „Az orosz széplány” című regényével provokálta az irodalmi közvéleményt és a politikát.
„A Nagy Gopnyik”-ot édesanyjának szentelte, aki sok más rokonhoz és ismerőshöz hasonlóan ridegen és elutasítóan, mint a könyvben teljes szövegben idézett leveleinek egyikéből kitűnik, sokszor kifejezetten megvetően bánt vele. Oka nem volt rá, de hivatkozási alapja több,mint elegendő. Amikor rakoncátlan fiacskáját a Metropol című szamizdat kiadvány megszervezése miatt kizárták az írószövetségből, addig köztiszteletben álló és jómódú családja is egyszer és mindenkorra kegyvesztetté vált. Ez a retorzió – az apát bécsi diplomáciai posztjáról rendelték haza – egyike volt azoknak az emberi tragédiáknak, melyek „a nagy Szovjetunió”, majd az Orosz Föderáció értelmiségi polgárát ma is fenyegetik. „A Nagy Gopnyik” így arra is eszköz, hogy a szerző kiírja magából a frusztrációkat, amik egy általa ma már vállalhatatlan országban (Jerofejev az ukrán háború kitörése után Németországba költözött és most egy berlini egyetemen tanít) a másként gondolkodót érik.
Világirodalmi elődei közül James Joyce neve kívánkozik ide – legalább három okból. Az egyik, hogy a nagy elődhöz hasonlóan Jerofejev is mindenkor a komédiát preferálja a tragédiával szemben. A második az, hogy az Ulysses szerzőjéhez hasonlóan képes és mer többféle értelmet adni mondatainak, azzal a Joyce által be is vallott céllal, hogy könyvét többször lehessen és kelljen elolvasni, s ezáltal „örökös jelenlétet” erőszakoljon ki a maga számára az irodalomban (Joyce: „Ha azonnal feladtam volna, azzal elveszítettem volna a halhatatlanságomat”). Harmadszor „A Nagy Gopnyik” különlegessége abban áll, hogy megint csak Joyce-hoz hasonlóan, aki hétéves kemény munkával, a nyugati történelem és filozófia enciklopédikus tudásanyagának felhasználásával írta meg könyvét, Jerofejev professzor az orosz történelem és filozófia alapos ismeretében fogalmazza meg a saját tanulságait egyetlen majdnem végtelen szövegfolyamban.
Az orosz elnök gúnyneve alighanem a szerző féktelen sikervágyának következményeként került egy olyan irodalmi mű címlapjára, mely témáiban és világlátásában is sokkal teljesebb az orosz politikust ostorozó, manapság egyáltalán nem ritka dolgozatoknál. Jerofejev egész élete hajsza a siker és a hírnév után. „Mint mindenki, Dosztojevszkij akartam lenni” – mondta magáról Budapesten 2005-ben. Sikeréhsége a szövegeiből is kitüremkedik és ennek most is lehetnek majd kritikai következményei, bár igyekszik öniróniával kivédeni ezt a veszélyt.
A világirodalom mindenkori elitjét azonban Edgar Allan Poe-tól és James Joyce-tól, a saját magának múzeumot építtető Jevtusenkótól napjainkig, többnyire éppen a mindenre elszánt, az erkölcsi és anyagi sikerért néha erőszakoskodásra is hajlamos, önmagukon kívül nem sok tekintélyt ismerő óriások alkották. Nem kétségbevonható tehetsége, ami ebben a könyvében teljesedett ki, Jerofejevet alighanem közéjük sorolja majd. (A kötet az Atlantic Press kiadó gondozásában jelent meg.)