A MagyarNemzeti Galéria új kiállítása arra tesz kísérletet, hogy a „műterem” utóbbi fél évszázadban megtapasztalható jelentésváltozásainak néhány fontos aspektusát feltérképezze.
A művész műterme, amely témaként, a művész otthonaként, illetve a műalkotás létrejöttének eredendő helyszíneként a késő reneszánsztól kezdve a művészi figyelem középpontjában állt, az 1960-as és 70-es évek Magyarországán, majd a későbbi évtizedekben is különleges jelentéssel és jelentőséggel bírt. Egyszerre volt a művészi kísérletezés legtermészetesebb közege, a művészi kreativitás fókuszpontja, a mű megszületésének és létrehozásának titokzatos helye. A műterem sokszor volt menedék, magánrítusok, szertartások színpada, a művész jelenléte által „megszentelt” hely, s ugyanakkor mindennapi létezésének közege, csigahéj, amely elválaszthatatlanul hozzánőtt lakójához.
A műteremnek az alkotást meghatározó és annak nyomait rögzítő művészi univerzum voltát különösen érzékenyen dokumentálják pl.Kondor Bélaélete végén készített fotósorozatai, amelyek úgy építik magukba a műtermi környezetet, használják fel a művész saját készítésű szerkezeteit, repülőgép-modelljeit, hogy egyben a 70-es évektől kibontakozó kísérleti fotóhasználat jelentős példáivá is válnak. Úgy idézik meg a modellkészítés avantgárdig visszanyúló tradícióját, hogy közben a létező, a teremtett és a korszakra oly jellemző barkácsolt világ sokrétű jelentései is feltárulnak.
A műterem világának tematikus és műfaji gazdagsága – a kurátorok reményei szerint – a jelenig vezető párbeszédet képes elindítani a különféle alkotások, művészi stratégiák és szemléletmódok között.
A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása az egyéni élettér és a személyre szabott művészi univerzum „közös működtetésének” nem minden lépését követi nyomon: a hol rövidebben, hol hosszabban kifejtett esettanulmányok inkább a személyes látásmódok és az erős gondolati – konceptuális – kiindulóponthoz alakított médiumok változékony sokszínűségéből adnak ízelítőt.
A négy terem a következő tematikákra és művészekre épül. 1. Modell, szerkezet, konstrukció – Magánvilágok, mint az alkotás és a kísérletezés színterei: Kondor Béla, Megyik János, Csernus Tibor. 2. Az emlékezés terei – Hiányportrék: Mátis Lilla, Erdély Miklós, Molnár Edit. 3. Átjárók, menedékek és labirintusok – A műterem mint referenciapont, téma- és motívumkészlet: Jovánovics György, Schaár Erzsébet, Gémes Péter, Baranyay András, Schmal Károly, Maurer Dóra, Háy Ágnes – Császári Gábor, Érmezei Zoltán – Rauschenberger János, Fehér Márta. 4. „Nem-műtermek” – Ideiglenes és személyes terek, mint az alkotás helyszínei: Puklus Péter, Lengyel András, Csörgő Attila, Szabó Dezső, Szacsvay Pál.
A kiállítás online katalógusa elérhető itt.
Nem titkolom, a fentieket a kiállítás hivatalosan kiadott sajtóanyagból szerkesztettem, mindenesetre ennyiből is sejthető, hogy ez a tárlat nem könnyen adja meg magát a szemlélőnek. Nekem sem sikerült megszeretnem a látottak jelentős részét, mert a kiforrott művekkel szemben itt nagyon sok a kiforratlan kísérlet, performanszféle akciókat dokumentáló fotósorozat, vagy olyasmi, ami témájával vagy megoldásaival nem érintett meg. Márpedig a művészet lényege, hogy szellemi, érzelmi, vagy valami módon hasson a befogadóra, különben elkerülik egymást. A művészettörténész számára érdekes lehet persze, hogy az alkotó milyen úton jutott el valahová, ez a kiállítás is inkább azoknak ajánlható, akik a kortárs avantgárd elvont és kísérletezgető produktumai iránt érdeklődnek. Nem baj, hogya MagyarNemzeti Galéria a tulajdonában lévő ilyen képekre, fotókra, tárgyakra is odafigyel, az sem, hogy a műterem témakört nem a hagyományosabb oldalról közelíti meg, de az sem árt, ha a látogató tudja előre, hogy nagyjából mi vár majd rá.