Visszajöhetnek a szereplők a színpadra

(Lendvai Ildikó / Újnépszabadság) Közeledvén az uniós költségvetés, a támogatások elosztása, Orbán meghátrált, nem akarta a kenyértörés közelébe vinni a viszonyt. Pláne, hogy hamarosan a németek veszik át a soros elnökséget, Merkel pedig kezdett bekeményíteni. (Kép: Halász Géza)

Már a német tőke sem fordít annyi energiát a puhítására, hiszen a válság idején, a gépkocsi-kereskedelem beszűkülésével inkább kapacitásokat csökkentenek (ld. a debreceni beruházás leállítását). Magyarország miniszterelnöke megfutamodott az országról szóló EP-vita elől is, mert a szélsőjobbon kívül nem számíthatott szövetségesekre.

Ezért a vita másnapján gyorsan bejelentette: május végén valószínűleg visszaadja a rendkívüli felhatalmazást a parlamentnek. Amivel rögtön le is buktatta magát, hiszen eddig azt állította: a veszélyhelyzet végéről a parlament dönt, nem neki kell bármit “visszaadnia”. (Tudta jól, hogy ha nem szabnak neki a határidőt, akkor az alaptörvény szerint a veszélyhelyzet kihirdetése és megszüntetése bizony a kormány jogköre, a többi csak hazug duma volt. Ahogy a mostani hőzöngés is arról, hogy a bírálói kérjenek bocsánatot.)

Nagyon nem kell szomorkodnia. Az önkormányzatok már kivéreztetve, Karácsony legyilkosozva, az ellenzéki pártok megsarcolva, a rémhírterjesztés körüli cirkuszokkal a nép megfélemlítve, a cigányság Gyöngyöspata ürügyén meggyűlöltetve, néhány gazdasági ügylet a háttérben elintézve.

De a válság idején veszélyessé váló nemzetközi közutálat és elszigetelődés mellett van még egy ok, ami miatt most megéri kilépnie a rendeleti kormányzásból. Az előnye eddig az volt, hogy a miniszterelnök még frakcióitól is függetlenedve egyedül maradjon a színpadon: ő legyen a járvánnyal megküzdő magányos hérosz. Igen ám, de most másfajta válság következik: gazdasági visszaesés, sokak munkahelyének és jövedelmének elvesztése. Ebből már nehezebb jól kijönni. Ezért nem árt ismét szétteríteni a felelősséget. A dicsőséget szívesen elviszi egyedül, na de a balhét??!

Ha közben másképp nem alakul, jöjjenek tehát újra a parlamenti vitának és jogállami működésnek hazudott cécók, a demokratikusra festett kulisszák, térjenek vissza a szereplők a színpadra, legalább lehet majd másokra mutogatni. A főszerepben úgysincs változás.


Péntek reggel egyébként Orbán megint beszélt a Kossuthon. Persze igazi érdeklődést már csak az keltene, ha Kossuth beszélne Orbánon, de azért a mostani felállás is produkált egy-két csemegét.


Kikövetkeztethettük pl., hogy Tiborcz István feltehetőleg szeret a frissen likvidált disznók körül buzgólkodni, valamint hipp-hopp összeszereli az Ikea-bútort, abban egy csavar se hibádzik. Illetve összeszerelné, ha rá volnának szorulva elemes bútort vásárolni. A miniszterelnök t.i. megvetően nyilatkozott a “születetten elméleti” (következésképpen hülye) fickókról, akik ha benősülnek a családba, át kell menni hozzájuk a szekrényt összerakni, és még disznóöléskor is csak a vacsorára futnak be, de legalább nincsenek láb alatt. A hangsúIy félreérthetetlenné tette, hogy ilyen mamlaszt a maga részéről nem engedett volna a benősülés közelébe sem.
Az az egy szerencse, hogy Karácsonynak nem voltak ilyen szándékai. Ő volt ugyanis a példa az efféle máléságra.

Nem tudom, a főpolgármester hogy viszonylik a szekrényekhez, bár szabolcsi születésű lévén, szerintem a disznóölést már megtapasztalhatta. De ki tudja, talán nem élvezi eléggé!

Azt nem tudtam követni, hogy ez milyen kapcsolatban van a Pesti úttal, de a miniszterelnök szerint az összefüggés napnál világosabb. A baj tehát az, hogy óvatlanul megválasztottunk egy ilyen kákabélű szemüveges biciklistát, mondjuk, Németh Szilárd helyett, aki mind disznóölésben, mind szekrényügyben bizonyára ofé. Sajnos, az interjúban nem vetődött föl sem a 150 000-re büntetett Clark Ádám téri dudálók, sem a hajnalban előállított “rémhírterjesztők” ügye.

Nem maradt rá idő: vagy a riporternek, vagy a miniszterelnöknek sürgős randevúja lehetett egy disznóval. Vagy egy szekrénnyel.