A vitorlássportot kevéssé ismerők úgy gondolják, hogy ehhez elég, ha valaki annyira gazdag, hogy vesz egy kisebb-nagyobb hajót, felkészíti, a Velencei-tavon, vagy a Balatonon szerez némi jártasságot és elindul a versenyeken. Hosszú ideig ez nagyjából így is működött, erről is hallunk visszaemlékezést a régiektől.
Litkey Farkas édesapja, Litkey Bence (1942–2011) festőművész, vitorlázó és vitorlatervező 1972-ben, mint versenyző vett részt a müncheni olimpián. Ez alapjaiban határozta meg Farkas életútját is. A régebbi dokumentumokat is felhasználó film tanúsága szerint a hatéves fiú és testvére, Botond 1972-ben már maga is egy optimist kishajóval vitorlázgatott a balatonfüredi kikötőben.
A versenyzői pályafutás első fontos állomása az volt, amikor Litkey Farkas 1996-ban finn dingivel kijutott Atlantába, az olimpiára. Érdeklődése ezt követően fordult a nagyhajós versenyzés felé, de közben felismerte, hogy ha igazi eredményt akar elérni, akkor a sportágat profi módon kell művelni. Példájával ezt a szemléletet kezdte meghonosítani idehaza is: ma a profi csapatok szinte egész évben a Kékszalagra készülnek itthon és külföldön is.
Farkas Olaszországból, a Garda-tóról megszerezte a kor legmodernebbnek számító Pleasure nevű libera hajóját, amelynek megjelenése forradalmat okozotta magyarvitorlázásban. A Balaton legrangosabb versenye, a Kékszalag, a 170 kilométeres tókerülő verseny hallatlan fejlődésnek indult a 12 személyes hatalmas versenyhajók, és az ezt követő típusok megjelenésével, és feltüzelte a versenytársakat is. A Litkey csapat 1991-ben megnyerte a versenyt, pedig előtte még azt is meg kellett tanulni, hogyan kell a hajót darabokból összeállítani, és hazai hajóépítő mesterekkel tovább fejleszteni. Aztán megjelentek a kéttörzsű katamarán versenyhajók, mára pedig már a kétárbocos típusuk is ismert.
A ma 46 éves Litkey Farkas megszállottan vállalt részt a kihívásokból, mindent kipróbált, személyesen tárgyalt, szervezett, embereket próbált ki és bocsátott el. Egyetlen cél lebegett előtte: mindenképpen nyerni! Esetleg nem feltétlenül rokonszenves stílusát azonban az eredményei feledtették és hitelesítették: ha zsinórban nem is, de eddig már tízszer nyert Kékszalagot, és négyszer győzött a szóló Balaton-kerülő versenyen. ÉS még nincs is sportolói pályafutásának végén.
Kollmann András, miután leforgatta az Erős Zsolt hegy hegymászóról készített,A hópárduc talpra áll című, 2011-i dokumentumfilmjét, úgy érezte, hogy elege van a hidegből, melegebb környezetbe vágyik. Így került stábjával Litkeyék és a vitorlázás közelébe, egy évig bizonyos értelemben „egymás agyára mentek”, de az eredmény őt is igazolta: nagyon igényes, és a maga nemében egyedülálló dokumentumfilm született. Kamerája jelen van a felkészülés különféle mozzanatainál, az edzéseken és versenyeken, nemkülönben a hajóépítő műhelyekben, a versenyző otthonában, megszólaltatja a barátokat, munka- és sporttársakat, és bevág archív dokumentumanyagokat is. Képei szép beállításokban mutatnak be tájat, természetet, hajókat és kellékeket egyaránt, így aki szereti a dokumentumfilmeket, akár moziban, akár más vetítéseken sok érdekeset fog megtudni egy szinte ismeretlen, szép sportról és annak egyik legeredményesebb magyar sportolójáról.