A múlt század hatvanas, de még inkább hetvenes éveiben mind határozottabban fogalmazódott meg az a szándék, hogy a vidéki magyar sajtó „mindenes” újságírói között keressenek olyanokat, akik a hagyományos belpolitikán túl a nemzetközi kapcsolatok világában is eligazodnak. Így került cikkünk szerzője is megszokott győri szerkesztőségéből az akkoriban alapított Központi Sajtószolgálathoz, majd a Magyar Hírlaphoz. Az „enyhülés” időszaka volt ez, különösen Európában, ahol a Nyugat és a Kelet korábbi szembenállását a megértésre törekvés váltotta fel, amely a helsinki Európa-konferencián, 1973-ban még csak külügyminiszteri, majd 1975-ben már legfelső szinten csúcsosodott ki. Ez adott lehetőséget szerzőnknek, hogy friss ‘oroszlánkörmeit’ megmutathassa, előbb a Kisalföldben, majd az országos sajtóban, az akkor már tekintélyes kormánylapként ismert fórumon, a Magyar Hírlapban számoljon be a nemzetközi történésekről, a magyar diplomácia sikereiről. (Az alábbi írás a Kisalföld 1973. július 19-i számában jelent meg. A nyitó képen a helsinki Finlandia-palota.)

«Harminchárom európai ország külügyminisztere szólalt föl július első hetében a helsinki Finlandia Házban, hogy kormánya nevében elmondja: általában egyetért a népek javát szolgáló nemes törekvéssel, nevezetesen azzal, amit a Budapesti Felhívás tömören így fogalmazott meg: „Váljék Európa az egyenjogú nemzetek gyümölcsöző együttműködésének kontinensévé!” – Földrészünkön szocialista, tőkés érdekeltségű és külpolitikájukban semleges országok vannak. E politikai-társadalmi-gazdasági megosztottságnak megfelelően más és más hangsúllyal szóltak a különféle országok külügyminiszterei Európa ügyeiről. Ki a határok sérthetetlenségének, tehát a jelen helyzetnek örök időkre szóló elismerését állította mondanivalója középpontjába, ki a gazdasági, tudományos, kereskedelmi együttműködésre építette gondolatait. Másoknál meg éppen az információk cseréje, a humanitárius problémák megszüntetése alkotta a beszéd vázát.

A történelmi, politikai, gazdasági stb. tények elemzésekor egy igen fontos mozzanatról egyetlen külügyminiszter sem feledkezett el: „kicsik” és „nagyok” képviselői egyaránt hangoztatták, hogy a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok kapcsolataiban bekövetkezett sorsalakító változás, a világ békéjét, biztonságát szavatoló javulás a biztosítéka az európai közeledésnek, e sokoldalú párbeszéd létrejöttének és folytatásának. Miképpen a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok (immár szerződések és közös kinyilatkoztatások egész sorában) elismeri, hogy holnapjaink csak a békés egymás mellett élésben virradnak, akképpen valamennyi európai ország is elutasítja a másik változatot, a háborút, az atomfegyveres összecsapást.

Emlékszem még azokra az időkre, amikor a legfőbb világfórumon, az Egyesült Nemzetek Szervezetében némely magáról megfeledkezett nyugati szónok minősíthetetlen hangnemben „fejtette ki érveit” – természetesen a szocialista országok ellenében. A mostani helsinki konferencián (egyetlen fölszólalást leszámítva) rendkívül kiegyensúlyozott, mértéktartó, egymást tisztelő szónoklatok hangzottak el. Örömmel nyugtázhatták a történelmi tanácskozásról tudósítók, hogy a máltai „dom-dom-golyó”, Dom Mintoff miniszterelnök-külügyminiszter teljesen időszerűtlen, érleletlen javaslata és hangneme végül is elutasíttatott. Azaz: a részt vevő külügyminiszterek egyetértettek abban, hogy nem értettek egyet a máltai javaslat vonatkozásában.

Helsinkiben a beszédek hangneme tehát aránylag enyhe volt, és a tudósítók igazat adtak annak a svéd kollégának, aki szellemesen megjegyezte: a Finlandiában ravatalozzák a hidegháborút. Számos lehetőség kínálkoznék arra, hogy az ember eljátszadozzék a szavakkal: a mostani külügyminiszteri tanácskozás színhelye tulajdonképpen hangversenyterem, ahol július 3–7-ig az Európa-szimfónia első tételét komponálták és próbálták. A történelemben először volt együtt a teljes zenekar, így nem csoda, hogy próba híján a jobboldalt helyet foglaló mélyhegedűsök néha tévesztettek.

Andersen dán külügyminiszter például (az Európai Gazdasági Közösség miniszteri tanácsának e havi soros elnöke) a Közös Piac érdekeit igyekezett beépíteni a készülő szimfóniába, mondván: a Szovjetunió és Amerika „egyezkedése” tulajdonképpen Nyugat-Európa rovására megy, a „leghűségesebb szövetségesek érdekeit sérti”. Nyugati kommentátorok még annak kijelentését is megkockáztatták, hogy a Közös Piac országai – érezvén az USA „védelmének” csökkenését – létesítsenek önálló nukleáris erőt. Bárki előtt világos, mekkora veszedelmet hordoz magában e fölvetés, amely alapjaiban ellentétes a nukleáris háború megakadályozását célzó szovjet–amerikai megállapodásokkal és természetesen az Európa biztonságáért folytatott erőfeszítésekkel is. A népek és nemzetek érdekeit szem előtt tartó kis és nagy országok – mindenekelőtt a szocialista országok – régi törekvése, hogy mielőbb fölszámolják az elsősorban Európát megosztó katonai szerződéses rendszereket. És most, amikor minden lehetőség adott e folyamat elkezdésére, némelyek éppen az ellenkezőjét akarják megvalósítani?

Mire van a legnagyobb szükség Európában? Cikkünk címe egyértelműen válaszol a kérdésre: alkotó együttmunkálkodásra! A történelem úgy formálta földrészünket, hogy még jó ideig úgyis élesen elválik egymástól Kelet- és Nyugat-Európa, hiszen az egyik oldalon a szocialista, másikon a kapitalista társadalmi-politikai-gazdasági rend az uralkodó. És amíg a tőkés rendszer fönnáll, addig kibékíthetetlenek az ellentétek a dolgozó és a munkáltató között, addig a kapitalista országok „hivatalból” is szocializmus-ellenes szövetségben maradnak.

A helsinki „tablókép”, az 1973. júliusi tanácskozáson részt vett külügyminiszterek. Érdekesség: a cikkben szereplő Dominic Mintoff máltai külügyminiszter magyar kollégája, Péter János mellett áll (alulról a második sorban, jobbról a második és harmadik személy).

Mindez azonban nem ellentétes az európai biztonsági ás együttműködési törekvésekkel, tehát azzal, hogy minden állam határa sérthetetlen, nincs helye az erőszaknak, a népek egyenjogúak… Nem mond ellent az európai országok gazdasági, tudományos, technikai, környezetvédelmi stb. együttműködésének, az igaz emberi, szellemi értékek cseréjének. Nem ellenkezik sem a dipoli, sem a helsinki szellemmel és a népakarattal, hogy Európa országai végre együttműködésre rendeződjenek, ne pedig szembenállásra.

És bár a helsinki tanácskozáson tapasztalhattunk bizonyos véleménykülönbségeket, „hangsúlyzavarokat”, az ötnapos konferencia józan mérlegelése mégis azt mondatja velünk, hogy a földrész népei megtalálták a közös nyelvet, ha vannak is, akik kissé „régiesen”, esetleg „tájszólásban” beszéltek.»

 („Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)