A migráns-probléma nem újkeletű. Cikkünk szerzője, a Népszabadság tudósítója, akit az 1980-as években nemcsak az NDK (azaz: Német Demokratikus Köztársaságban, de Nyugat-Berlinben is akkreditáltak, egyebek között beszámolt a két városrész közötti egyik, akkor friss feszültségforrásról. (Az 1990-i német egyesülés aztán ezt is megoldotta…) Írása a legnagyobb példányszámú hazai napilapban 1986. július 18-án jelent meg. (A nyitó képen középütt: Eberhard Diepgen, Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere.)
«Tele van panasszal a nyugat-berlini sajtó. Amiatt kesereg, hogy a fejlődő világból, annak is a válságövezeteiből menekülők az idén első félévben minden eddiginél nagyobb számban lépték át a város határát. A legtöbben Iránból, Törökországból, Libanonból érkeztek, s nagy számban jelentkeznek a hatóságoknál indiai szikhek és Srí Lanka-i tamilok is, politikai menedékjogot kérve.
A nyugatnémet alkotmány egyik paragrafusa szerint ugyanis a politikai üldözöttek a Német Szövetségi Köztársaságban menedéket kaphatnak. Hogy ennek alkalmazása mennyiben jogszerű az NSZK-hoz nem tartozó, önálló politikai egységet alkotó Nyugat-Berlinben, ezt most inkább hagyjuk. Tény – mint ahogy azt Eberhard Diepgen kormányzó polgármester nemrégiben újságírók, köztük e sorok szerzője előtt elmondta –, hogy a paragrafus alkalmazása lassan elviselhetetlen teherré válik a külföldiekkel amúgy is túlzsúfolt Nyugat-Berlinben.
A kívülálló számára célszerűnek tetszik, hogy ha egy rendelkezés megvalósítása hovatovább lehetetlenné válik, akkor azzal a rendelkezéssel kellene valamit csinálni. A „belülállók” azonban másként vélekednek. Az utóbbi napokban az ügy kapcsán fokozott támadások érik – az NDK-t. Azt vetik a szemére, hogy a Nyugat-Berlinbe tartó külföldieket miért engedi át fővárosán.
Hogyan is van ez? A schönefeldi repülőtérre érkező külföldiek útlevelét az NDK-hatóságok természetesen ellenőrzik. Ha az érvényes, akkor az utas továbbmehet, akár ahhoz az autóbuszhoz is, amely menetrendszerűen közlekedik az NDK fővárosának légikikötője és Nyugat-Berlin között. S ha a határ nyugati oldalán az autóbuszok utasait nem ellenőrzik, arról ugyan miért tehetnének az itteniek?
Diepgen azt magyarázta, hogy a nyugat-berlini kontroll a probléma lényegét képező menedékjog, a turizmus szempontjából közömbös. Ha ugyanis az újonnan érkezett a hozzá intézett kérdésre csak annyit motyog, hogy „asyl” – ami annyit tesz, politikai menekült –, már nincs mit tenni egyebet, mint elirányítani az illetőt a megfelelő hivatalhoz. A kormányzó polgármester szerint az elv és a gyakorlat megváltoztatására nincs módjuk, ám van egy ötletük a probléma megoldására. Éspedig: az NDK hatóságai már a schönefeldi repülőtéren tartóztassák fel az ideérkező ázsiaiakat és afrikaiakat. Irányítsák vissza őket az első Interflug-járattal oda, ahonnan jöttek, s ne engedjék meg nekik, hogy átbuszozzanak vagy átmetrózzanak Nyugat-Berlinbe. Így az ottani hatóságok mentesülnének attól a kényelmetlen feladattól, amit a bevándorlók elhelyezése, munkába állítása, vagyis az emberekről való gondoskodás jelent számukra.
Pompás ötlet, kétségkívül. A „gonosz, kőszívű erőszak” az egyik oldalon, amint éppen hajkurássza és összefogdossa a menedéket keresőket – s a „leghumánusabb elvek” háborítatlan érvényesülés a túlsó parton – nyilván ez lenne a nyugat-berlini vezetők szerint az ideális megoldás. Az NDK álljon őrt az előtt az ajtó előtt, amelyre a bentiek kiszögezték, hogy „Isten hozott”, s most – jóllehet kényelmetlenné vált – nem akaródzik levenni a táblát.
Bizony, a legszentebb elvek sem érnek sokat, ha álszent, aki hirdeti…»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)