„Lehallgatott üzenetek” (Intercepted) a címe annak az ukrán filmnek, amellyel Okszana Karpovics elnyerte az Európai Unió LUX művészeti díjának második helyezését. Az EU nemcsak a politika értékrendet, de a kultúráét is igyekszik markánsan képviselni, amely a humanitás jegyében határozza meg magát. A művészek előtt itt is, miként Hollywoodban, igyekeznek legörgetni a vörös szőnyeget és méltó helyre rakni a kultúra zsúfolt polcán. Ugyan a szervezők azt mondják, fény és csillogás helyett inkább erőt és küzdelmet akarnak mutatni és bemutatni.  A 2007-ben alapított LUX-díj négy éve kicsit átalakult. Európa legjobb filmjének járó európai közönségdíjat most már nem csak az Európai Parlament képviselői és az Európai Akadémia döntése alapján osztják ki, miután a zsűri tagja lett az Europa Cinemas hálózat is. Ami azt jelenti, hogy fél éven át vetítik a kitüntetésre szánt filmet a mozijaiban, majd felerészt a közönség dönt arról, hogy melyik film érdemli meg az elismerést, amit ünnepélyesen az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülésén nyújtanak át a művészeknek.

Nevét a díj a fény mértékegységéről, a luxról kapta. Jocelyne Coster belga grafikusművészt – elmondása szerint – Bábel tornya ihlette a díj megtervezésekor: egy felfelé kihúzott filmtekercset ábrázol. A magyar kormánynak nyilván nem ízlése szerint való a díj maga és az értékrendi körítése, mert a szervezők szerint az az alkotás érdemes a díjra, amelyik tekintetbe veszi a demokrácia, a jogállamiság, a pluralizmus vagy éppen a szabad véleménynyilvánítás értékeit.

A díj átadása után Strasbourgban értem el Okszana Karpovicsot (bal oldali képen). Kértem, vezessen be minket a film világába, történetébe:

– Mindenekelőtt köszönöm a megtisztelő figyelmet. Az Intercepted film az orosz katonáknak a titkosszolgálat által Ukrajnában elfogott telefonbeszélgetésein alapul. Barátaikat és családtagjaikat hívták fel Oroszországban. A film alapanyagát tehát ezek a telefonbeszélgetések adták, tehát műfaja: dokumentumfilm. Arra lettem figyelmes, hogy az ukrán biztonsági szolgálat nyilvánossá tette a saját You Tube csatornáján ezeket a beszélgetéseket. Naponta, folyamatosan, volt, időnként részletekben tették közzé a hanganyagot. Jóformán a háború kezdetétől hozzáférhetők voltak, és én már az elején rájuk bukkantam, és attól kezdve folyamatosan követtem őket. Egyre erősödött bennem az érzés: ezt filmvászonra kell vinnem.

– Hogyan lett film a hanganyagból? Nagy kihívás lehetett…

– A filmanyag gyakorlatilag a csapatunk kreálmánya, amit kitaláltunk a hangokhoz. Kisebb stábokkal jártuk be az ukrán területeket, a háborús zónát és azokat a részeket, amelyeken pusztítást végzett a háború. Mindezt dokumentáltuk. Voltak köztük olyan falvak, területek, amelyeket az oroszok csak egy hónapra tudtak, és van, amelyik fél éven át volt orosz kézen. Nagy különbséget fedeztünk fel közöttük, akkorát és olyat, amit magunk sem hittünk.

– Tudna idézni ezekből a telefon-beszélgetésekből?

– Szó szerint aligha, mert a film nagyon összetett. Egyrészt arra törekedtünk, hogy legyünk tárgyilagosak, mindenekelőtt tényszerűek, amikor az oroszok egymás közti beszélgetéseit rekonstruáljuk a képekkel. Természetesen nagyon sokféle témát igyekeztünk feldolgozni, közülük néhányat említek. Például azt, amikor a nemcsak a harcok részleteit írták le, hanem rólunk, ukránokról is beszéltek. Azt mondták, hogy az ország nagyon gazdag, hatalmas, és minket is gazdagokként írtak le, amit és akiket úgymond meg kell lopni, ki kell fosztani. Ezek a részek szerfölött sokkolók voltak a számomra. A legtöbb beszélgetés a fosztogatásokról szólt. Részletesen leírták, hogyan fosztották ki a lakóházakat, azt is, hogy mit vittek el, meg hogy mi mennyit ér. Felsorolták: milyen mosógépet vagy elektronikai felszerelést loptak el…még a kozmetikumokra is kitértek. Márkákat említettek…Vitték a ruhákat, sportcipőket, alsóneműket, még a zoknikat is. A legtöbb elcsípett telefonbeszélgetés erről szólt. Más részük meg a kételyeikről és kétségbeesésükről. Például nemegyszer kétségbe vonták az invázió célját. Nem tudták, hogy valójában mi is a küldetésük.

– Tehát a saját családjuknak nyíltan beszéltek arról, hogy nincs értelme a háborúnak?

– Pontosan. Általában ez nagyon meglepte az oroszországi családtagokat, barátokat, és rögtön igyekeztek őket ennek az ellenkezőjéről meggyőzni. Biztatták őket, hogy folytatni kell a harcot, az invázió fontos, nem bizonytalanodhatnak el. Ilyenkor bántó és bicskanyitogató kifejezéseket is használtak, amikor minket, ukránokat leírtak. Emberteleneknek állítottak be minket, hogy meggyőzzék a harcoló katonákat. Etnikai, rasszista megjegyzéseket tettek, amikor azt állították, hogy mi nem emberből vagyunk. Sőt, azt is sokszor elismételték, hogy minden bántalmazást, a háborút és a szenvedést megérdemlünk. Számunkra ez mind azt sugallta, hogy akik mondták, azokat már mind meggyőzték Oroszországban későbbi állításuk igazáról. Semmi kétséget sem lehetett fölfedezni a szavaikban – irányunkban. A magunk eszközeivel ezt úgy mutattuk be, hogy Oroszországot is minősítsük velük, hogy érzékeltessük, milyen elvetemült lelki állapotban van az orosz társadalom – persze, nagy általánosságban. 

– Tudomásom szerint a film 75 telefonfelvételt tartalmaz; pontosabban azok bizonyos részeit. Pozitív, jóindulatú megnyilatkozásra nem is volt példa?

– De, volt. Egyet találtunk. Egy asszony hívott fel egy katonát, akit arról akart meggyőzni, hogy amit Ukrajnában tesz, az rossz. Hogy a történelem rossz oldalán áll, hogy most éppen háborús bűnt követ el. Amíg nem késő, addig kell abbahagyni. Azt is elmondta neki, hogy agymosáson ment át, és ezzel mások is így vannak, higgye el neki. Ez nagyon sokat jelentett nekem, de sajnos, mint említettem, mindössze egyetlen ilyet találtam a sok között.

– Tehát azt gondolja, hogy ezek a katonák eredendően nem ilyenek, hanem agymosáson mentek keresztül?

– Sajnos, igen. Különben nem tennék velünk azt, amit csinálnak. Meggyőződésem: nemcsak a katonák agymosottak, hanem az egész orosz társadalom. Az orosz propaganda működik, jóformán mindenkit elért, megváltoztatott. Az emberek tele vannak velünk szembeni gyűlölettel. Teljesen abszurd ideológiát ültettek beléjük, ami rácáfol a történelemre, Ukrajna történelmi tényeire. És természetesen ők ezt nem inváziónak nevezik, hanem különleges hadműveletnek.

– Mindezek után hogyan látja hazája jövőjét? És Oroszországét?

– Számunkra ma ez a legnagyobb kihívás. Ki láthatja a jövőt akkor, amikor fizikailag is az életünkért, a létünkért kell harcolnunk? Folyamatos támadásokban élünk, függetlenül attól, hogy éppen hol van az ember. Én Kijevben születtem és ott is élek. Mind a mai napig minden éjszaka egy dróntámadás zajára vagy a rakétatámadástól való félelemre riadok. Ez egy olyan háború, amit mindannyian más és más szinten, formában élünk meg. Ez terror. Talán nincs olyan ország, amelyik ne látná vagy élné meg ennek a háborúnak a következményeit, hatását az életére, hétköznapjaira. Ami persze számunkra a legrettenetesebb: Oroszország valójában azt akarja, hogy politikai értelemben ne lehessen egzisztenciánk. Nagyon nagy fájdalmat okoz azzal, hogy egyáltalán nem ismeri el Ukrajnát szuverén országként. Sőt, azt érzékelem, hogy Európa számos országában hasonlóképpen gondolkodnak. (Hazánkat nem nevezte meg konkrétan – a szerző megj.) Úgy tűnik föl, egyre inkább teret nyer ez a gondolkodás.

– Ön reménykedik, bízik Trumpban? Hogy – miként jó ideje ígéri – hamarosan beköszönt a béke?

– Nem hiszek Donald Trumpban és a politikájában. Nem hiszem azt, hogy ő jó politikus és vezető lenne. Ő egy olyan ember, akit csak a saját érdeke hajt. Aki a saját tekintélyét és befolyását akarja növelni. Most sem csinál mást, mint önnön imázsát építi. Ráadásul olyan képet akar kialakítani magáról, amelyben egyedül ő az, aki képes megállítani a háborút. Azt gondolom, őt egyáltalán nem érdekli, mi a mi végső célunk. Őt nem érdekli sem az ország, sem az ukrán emberek sorsa és élete.

– Mit gondolnak önök, ön a békéről? Lehet erről tárgyalni?

– Hát, persze, hogy békét akarnak és normális életet az emberek, hisz’ hatalmasak a veszteségeink. Ugyanakkor nem akarunk békét kötni egy olyan országgal, amelyik maga az agresszor. Amelyik minket totálisan meg akar semmisíteni. Nem ismerek ilyen békét. Milyen béke lehet, ha ilyen körülmények között nem látjuk biztoságunkat és jövőnket ebben az országban? Nagyon bonyolult a helyzet.

* * *

A magyar média, a magyar politika és közélet, sőt, most már az iskolák is ki vannak téve az orosz dezinformációs kísérleteknek és politikai befolyásnak. Az Európai Parlament most látta elérkezettnek az időt arra, hogy szankciókat sürgessen az oroszok befolyásának, és az Ukrajnát támadó, hamis történelemmagyarázat terjesztésének a leállítására.

Erről kérdeztem Delphine Colardot, az EU szóvivői osztályának vezetőjét:

– Nyomon követhető a külföldi dezinformációs befolyás és beavatkozás, illetve az Ukrajna történelmét meghamisító és félrevezető orosz propagandakampány, aminek elítéléséről határozatot fogadott el az Európai Parlament. Ennek alapvető célja, hogy ne csak odafigyeljenek, hanem közösen, koordináltan igyekezzenek megakadályozni a képviselők ezeket a törekvéseket. Hogy egy pillanatra se lanyhuljon az orosz dezinfomáció leleplezése.

– Magyarország az egyik olyan EU-tagállam, ahol rendkívül erős – még kormányzati szinten is – az orosz dezinformációs kampány vagy beavatkozás. Léteznek szankciók, amiket ennek nyomán érvényesíthetnek az adott tagállammal szemben?

– Csak kérjük az elfogadott határozat megtartását, de az Európai Bizottságnak nyilván vannak eszközei a Digitális Szolgáltatókra vonatkozó törvény megtartatására. A lépést az is indokolta, hogy az egyik nagy közösségi világháló visszavonta a hamis információk ellenőrzésének eddigi gyakorlatát, és így még jobban ki vagyunk téve az orosz propagandahálózatnak. Azt is elmondhatom, hogy a következő hetekben szakmai bizottságot állítunk fel orosz médiamanipulációk nyomom követésére és terjesztésének a megakadályozására.