Sylvia Plachy fotóművészt, akit a világ tíz legjobb fotográfusa közt emlegetnek, nem csak azért lehet szeretni, mert a nagyszerű Oscar-díjas színész, Adrian Brody édesanyja, hanem mert olyan kivételes személyiség, aki az első találkozáskor magával ragadja az embert, egyszerűen elvarázsolja környezetét. Árad belőle az életigenlő bölcsesség, a határtalan szeretet. Ezúttal a budapesti Műcsarnok ad otthont november 24-ig a Dalok fekete-fehérben címmel új kiállításának.
A háború alatt Magyarországon született Plachy tizenhárom évesen 1956 után hagyta el szüleivel az országot, hogy ausztriai kitérő után az Újvilágban kezdjen új életet. Hamar kiderült, hogy fotós akar lenni, és a szintén magyar származású André Kertész tanítványaként megkezdett karrier ma már igazi tündérmeseként hat. A mesterrel annak haláláig mély barátságot ápolt. Kertésszel sétálgatva gyakran megállította őt, mondván „nézd” és rámutatott egy-egy elrepülő madárra, szórt fényre, vagy csak egy kecses gesztusra. Sylvia azóta is nézi-nézi a világot, és megragadja a pillanatot, hogy más is láthassa, amit ő. És igen, sikerül neki.
Sylvia Plachy 1974-től harminc évig dolgozott fotográfusként a New York-i Village Voice hetilapnak. A címlapon megjelenő rovata, a Vezetés nélküli városnézés Sylvia Plachyval nyolc éven át mesélt a városról egy-egy izgalmas képpel.
Fotói máig rendszeresen részei a The New Yorker, a The New York Times, a Fortune, az Art Forum, a Granta, a Camera Arts, a Vogue, a Metropolis Magazin, a Grand Street, a Newsweek, a New York Magazin egyes számainak. A világ legnagyobb modernművészeti és fotómúzeumi gyűjteményei előkelő helyen őrzik képeit. Kiállításai a világ bármely pontján szenzációszámba mennek.
Itt, Budapesten már három kiállítása volt (1999, 2006, 2015) és most a Műcsarnok hívta meg. „Olyan válogatást akartam összerakni ide, ami az örömről szól, ami felemel, kicsit elröpít. Aztán ahogyan válogattam a képeim között, rájöttem, a bánat, a szomorúság is része az életnek, nem lehet megmutatni az általam leképezett világot csak egy vetületből.”
Sylvia Plachy: Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij orosz filmrendező.
A hatvanas évek elejétől napjainkig készített felvételekből álló kamaratárlat hatalmas ívet rajzol fel a gazdag életműből. Az általában fekete-fehérben alkotó művész úgy mondja, egész életében ötfajta fényképezőgépet használt, mert neki ezek olyanok, mint a muzsikusnak a hangszere. Mindegyik más hangon szólal meg, mindegyikkel mást lehet elővarázsolni. Volt idő, amikor a sajtófotózás rávette a színes munkákra, de vallja, hogy a színnek csak akkor van számára helye a fotóművészetben, ha konkrét funkciót kap. Egyébként a színek elviszik a figyelmet a lényegesről, neki a fekete–fehér az adekvát megjelenítés. A Dalok fekete–fehérben képeit nézve minden bizonnyal a látogatóknak is, hiszen szívszorítóan gyönyörű és mélyen elgondolkodtató mindaz, amit látunk.
Aki szívesen találkoznék a művésznővel, az holnap, október 4-én este hat órától, az általa tartott tárlatvezetésen megteheti.
