(Írta: Csató József) Tavaszváró hangulatban ma (és minden év), március 8-án a nőket köszöntjük. Asszonyainkat, lányainkat, unokáinkat, dédunokáinkat. Rajtuk kívül az összes nőismerősünket, volt szerelmeinket, jelenlegi kedveseinket.
Ilyenkor nem áll távol tőlünk a magasztos, kedves szó, a szeretetteljes ölelés. A legtöbb nő is várja ezt a napot. Kívánják szeretetünket és megbecsülésünket. A hálát és a köszönetet, hogy vannak nekünk, mert nélkülük igen sivár lenne (ha egyáltalán lenne!) az életünk.
Ők teszik emberivé, gyümölcsözővé, szerelmessé és szeretnivalóvá az életet, bearanyozzák a mindennapjainkat!
Minden ünnepen elmondjuk, leírjuk: a társadalomnak az eddigieknél sokkal többet kellene tenni a nőkért, hogy érezzék: nem csak március 8-án érdemlik meg a tiszteletet és megbecsülést, az egyenlő munkáért, egyenlő bért, fizetséget. E szép, tavaszt váró napon a férfitársadalom is fogadkozik, hogy úgy lesz, és ezután minden bizonnyal jobb is lesz a szebbik nem képviselőinek.
A nemzetközi nőnap egy ideig feledésbe merült évei után bizakodással töltheti el a szívünket, hogy nem feledjük, nem feledhetjük a nők áldozatvállalását, helytállását a családokban és a munkahelyeken.
A szeretetüket, gyengédségüket, gondoskodásukat, ami nélkül mit sem ér az élet. Ők azok, akik megteremtik az otthon melegét, akik összefogják a családot, akik példát mutatnak szeretetből, gondoskodásból a családnak, a társadalomnak. És nem csupán ma, március 8-án, hanem az esztendő, az élet minden napján.
Köszönjük, nektek, nők, lányok, asszonyok, idősek, fiatalok, bármilyen korúak, bármilyen nyelven beszélők, bárhol a világban, hogy vagytok – nekünk, férfiaknak, kicsiknek, nagyoknak, fiataloknak, időseknek! Nyújtsuk át nekik, férfitársaim, a tavaszvárás első virágait! Öleljük át szeretett nőinket, anyáinkat, asszonyainkat, lányainkat, mert nélkülük még csak fél világ sem lenne. Csak velük együtt lehetünk azok, akik vagyunk – voltunk és leszünk – ebben az örökkön változó világunkban, elvégre csak világ változik, a nő azonban örök.
