Az égi, földi megbocsátásoknak és feloldozásoknak megkülönböztetett hely jutott családi legendáriumokban, s ahogyan illik, egyházi személyekhez kötődnek. Történetesen katolikusokhoz, – és hol derűsen, hol szomorúan… (A nyitó kép Fotolia-illusztráció.)

Immár több, mint öt évtizede – egy november 19-én –zűrzavaros történelműnkről valló elkeserítő szomorú módon.

Horváth Richárd (1906–80) politizáló pap volt a viharokban gazdag 20. század magyar „színpadán”, s ahogyan kivétel nélkül az összes többit, őt is vegyesen szidta-dicsérte érte anno az egyház épp úgy, mint az, amit közvéleménynek szokás nevezni.

Egy vitathatatlan, „békepapként” megismerte az ország, s ebben a minőségében kezelte őt hol így, hol úgy a Vatikán is, attól függően, miként alakultak a Szentszék és Magyarország, nem utolsó sorban pedig a pápa és Kádár János kapcsolatai. Én meg kollégaként is számontarthattam: egyéb vallási és világi címei, beosztásai mellett évtizedeken át főszerkesztőként jegyezte a Katolikus Szó című lapot és – amikor ott dolgoztam – a Magyar Nemzet szerkesztő bizottságának is tagja volt.

Számomra a legfontosabb, hogy amikor szükségünk volt rá, akkor bizonyította: emberi érzésekkel a szívében szolgálta istenét. Kálmán nagybátyám – édesapám testvére – halála adta a szomorú alkalmat erre a tanúságtételre.

Tény: egyetlen unokahúgom édesapjának az élete nem volt éppen egyhangú. Római katolikus papként kezdte, még a húszas években szerelmi okból „kiugrott a reverendából”, megházasodott, elvált, másodszor is megnősült. Második felesége – az 1848/49-es szabadságharc korából, Jókai „Kőszívű ember” című regényéből ismert báró Alnoch család sarjaként – az unalmasnak éppen nem mondható 1944 júliusában szülte meg a lányukat, Julit. Vele – ez fontos mindkettőnknek – eredendően testvérekként tekintjük egymást: sajátos szállal köt össze minket mindmáig egyke voltunk, „bátyókám” és „húgocskám” a viszonyunk, a térben és időben egyaránt végtelenül hosszú Budapest–Sydney távolság ellenére. 

Kálmán nagybátyám 1963-ban hirtelen halt meg, igazi civilként (egyházilag nézve is): élete végén könyvelő volt az egykori esperes-plébános.

Éppen ez nem felelt meg annak a plébánosnak – nem szívesen használnám rá a szememben megtisztelő hivatást jelző lelkipásztor kifejezést, legfeljebb hivatalnoknak mondanám, annak is a legrosszabb fajtájából –, akinek lakóhelye szerint feladata lett volna élete végéig gyakorló hívő nagybátyám méltó végső nyugalomra helyezése.

– Nem temetem el, bűnben élte le az életét – ezzel utasította el éppen özveggyé lett Gizi nénémet, halálos döbbenettel tetézve ezzel annak mély gyászát. Kétségbeesetten hívott fel telefonon, soha nem felejtem el a szavait:

– Te mégiscsak a Magyar Nemzetnél, az ország egyik legfontosabb újságjánál dolgozol, csak el tudod intézni, hogy úgy temessék el a nagybátyádat, amint illik és mindig kívánta.

– Megoldom – feleltem, bár nagyhirtelen fogalmam sem volt, hogyan.

Töprengésemben jutott eszembe Horváth Richárd. Ő akkor a patinás belvárosi Ferences templom igazgatója volt. Megkönnyebbültem, amikor megismertem a hangját a vonal másik végén. Elmondtam, mi történt, ő egyszer sem szakított félbe, s a végén is csak annyit mondott.

– Értem, értelek. –  Aztán jó ideig hallgatott, végül megszólalt. Nagyon lassan, nagyon megfontoltan egyetlen kérdést tett fel, de azt kétszer is:

– A nagybátyád, ugye, a halála előtt megbánta minden bűnét? Ugye, megbánta?

– Megbánta – feleltem pillanatnyi habozás nélkül.

– Én is úgy gondolom. Akkor eltemetem, én temetem el, római katolikus szertartással…               

Kocsis Kálmán így immár feleségével, született báró Alnoch Gizellával együtt nyugszik az Óbudai temetőben. Néha talán van mit megbeszélniük a mennyben Horváth Richárddal…