A diktatúra a tiéd is, magadnak építed

Rövidesen a nép kedves levelet kap, amely szerint, ugye, egyetért-e azzal, hogy mi egy diktátort szeretnénk támogatni, akiről csak reméljük, hogy nem pusztítja rövidesen el az egész világot. Ha felrobbantja, akkor teljesen mindegy, hogy mi lesz a nemzeti konzultáció eredménye.

Mint az a legfelső helyről elhangzott, az ország régóta nem volt ilyen jó állapotban. „Magyarország ma erősebb, mint a kommunizmus bukása óta bármikor” (Orbán Viktor, 2022. szeptember 26.)

Egész pontosan a kommunizmus óta – ami persze úgy is értelmezhető, hogy akkor volt igazán fickós Magyarország, amikor Rákosi, Gerő esetleg Kádár. Aztán a demokrácia satnya évtizedeit a hanyatlás és a dekadencia jellemezte, de mióta itt van nekünk újra ez az épülő szépülő otthonos kis diktatúrácska – azóta erőnk teljében vagyunk. Úgy tűnik föl hát, hogy a magyar létforma gazdagsága, ereje igazából csak diktatúrák idején tud kiteljesedni. Persze, Magyarország nem diktatúra – mert van itt minden, ami a szabad és demokratikus élethez kell. Parlament? Mi az, hogy! Bár nem engedik be azt a képviselőt, aki maga az ellenzék, de sebaj. Alkotmánybíróság? Bizony! A gittegylet ahhoz képest egy önálló, határozott és komoly társadalmi szerepet betöltő szervezet ugyan – de a lényeg, hogy van. Ügyészség? Hajaj! És még lesz korrupcióellenes hatóság is, amit a jó Rogán Antal rak össze – őrá bármikor rábízunk csukott szemmel is egy kis korrupció-ellenőrzést. Csak le ne lopja közben valaki az óránkat a csuklónkról. No, és a médiahatóság – igaz, ebbe is csupa kormánypárti fideszista jutott be, de mit lehet tenni, ők a legalkalmasabbak a feladatra, egyszerűen a legjobbak – igazán nem kívánhatjuk, hogy ne a legeslegkitűnőbbek kezében legyen a hazai média sorsa. Elég csak belepillantani a propagandatévék műsorába és máris életre kel a múlt.

Amit sosem értettünk nagyszüleink, szüleink történeteiből – hogy miért is vették be oly sokan az éppen közfogyasztásra kiosztott maszlagot. Erre tessék!

És még egyet. Finomlelkűek famíliája meg szokta jegyezni, hogy ez nem is diktatúra – hiszen mennyien választották önként is dalolva. Megjegyzem, elég sok diktátor került hatalomra választások útján, sőt, láttam régi filmhíradót, amikor a tömegek egyöntetűen álltak ki a zsarnok mellett, a lányok szemében könny gyűlt az örömtől, a férfiak ökle keményre zárult, a nyugdíjas néni kezet csókolt és egy ütemre kiáltották, hogy diktatúrát akarunk. Van ilyen is.

Szóval: itt minden a legnagyobb rendben van.

Rövidesen a nép kedves levelet kap, amely szerint ugye, egyetért-e azzal, hogy mi egy diktátort szeretnénk támogatni, akiről csak reméljük, hogy nem pusztítja rövidesen el az egész világot. Ha felrobbantja, akkor teljesen mindegy, hogy mi lesz a nemzeti konzultáció eredménye. Ha mégsem, vagy akadnak azért olyanok, akik hírmondóban megmenekülnek, akkor ez a konzultáció éppen akkora dicsőség lesz, mint a donbasszi népszavazás – a nép egy kedves üzenete a diktátorának, hogy csak tovább, előre, egyenesen a lenini úton. Kétségtelen, amíg a megszállt ukrán területeken a látszatra sem adnak, mert minek, addig a népnemzeti konzultáció tökéletesen alakias és jogszerű lesz – erről igény esetén maga az állampolgári jogok biztosa is nyilatkozik, amikor haptákba vágja magát és úgy jelent.

Dunának, Volgának egy a hangja – Vörös tér, felelj neki!

A diktatúra a tiéd is, magadnak építed.

Szóval: itt minden jó, míg Nyugaton…ott aztán vannak ám gondok.

Itt, szerencsére, olyan meleg van, hogy alig lehet bírni vele – Gödöllőn például egy iskola egész tetejét le kellett bontani, hogy kiszálljon az a nagy hőség, ami ott van. Fogadjunk, hogy ilyen a saját szankciós dugájába dőlő Nyugaton nincs!.

Nem a világ halad, mi változunk. Mint a régi viccben. Ivan húsz év gulág után visszatér Moszkvába és egyből a Vörös térre megy – leteszi a zsákját és összecsapja a kezét: „Moszkva, alig ismerek rád!” Majd lenéz és a zsákja sehol, már el is lopták. Mire Iván: „De. Rád ismerek”.