„Fiatalos türelmetlenségemben nem tudtam: szíve-joga mindenkinek elfáradni, csak azt tudtam: a fegyverletétel árulás.”
Árnyalatbeli, de tartalmát tekintve nem döntő stilisztikai változtatással az Éjjeli menedékhely 1988-i vígszínházi bemutatójáról szólva a húsz évvel korábbi, Madách színházi premierre utalt az idézett szavakkal önéletírásában, a Coming outban Molnár Gál Péter. Arról beszélt, hogy húsz év után talán türelmesebb volt, talán megértette, de elfogadni képtelen volt, ha a színház tehetetlenségét, az „itt semmin sem lehet változtatni” magatartását próbálta igazolni, ha nem látta a holnapot, „csupán aznapi tudósítást kínált a világról”. Fegyverletétel, árulás – súlyos szavak. Az csak a csalóka emlékezet számlájára írandó, hogy önéletírásában tudni vélte, az Aczél-vezérelte utolsó cenzúra kihúzatta a bekezdést, nem jelenhetett meg (pedig megjelent, ezt pontosítja is a kötet jegyzetanyagában Lakos Anna). Nos, 1988. december 12-én a Népszabadságban M.G.P. nem fukarkodott az éles, nyers mondatokkal. De így egymás után olvasva az önéletírásba foglaltakat, nehéz szabadulni a gondolattól, „a fegyverletétel – árulás” (ebben a nyelvtani formában írta 1988-ban) maga volt Molnár Gál Péter hitvallása. Valóban így érezte, így hitte, ezzel az eszménnyel öntötte szavakba különleges minőségű, fölényesen okos és szenvedélyes, szellemes, sokszor szarkasztikus, fanyar, kíméletlen színikritikáit. Számára mindenekfölött állt a színház, ezért is fogadta kirobbanó ellenszenvvel a tehetségtelenséget, ezért érezte elviselhetetlennek, ha egy előadás hamisan csengett, ha lényegtelen kérdésekről beszélt, vagy éppen tartalmilag, formailag avítt volt.
Csillogóan szellemes, nagy tudású kritikus, színházi ember volt. Nagyvonalúan elegáns, kegyetlenül ironikus, gonosz és gonoszkodó, sokszor a végtelenségig elfogult. Kiismerhetetlen. Írásaival komoly sebeket ejtett, de ő maga is sebezhető volt, ezt talán csak jó ismerői sejtették. Nyíltan vállalta nemi identitását akkoriban is, amikor ez még egyáltalán nem volt szokás. Így látszólag nem fedte életét titok. Ma már tudjuk, ez nem volt igaz. Súlyosan nehezedett rá a titok, amellyel együtt élt, a kényszerű teher, amelyet igyekezett könnyedén cipelni, figyelve, hogy színházi elemzéseknek tekinthető (és ő valószínűleg annak is tekintette) jelentései lehetőleg ártalmatlanok legyenek. És ez semmiképpen sem felmentés. Még csak nem is magyarázat. Egyszerű tény, amely Molnár Gál Pétert nem teszi hőssé, de alakjában megmutatja a korszak esendő emberét, aki egyszerre volt bűnös és az áldozat, és akinek mindez nem von le semmit színházi szemléletéből, kritikusi teljesítményéből.
Amikor 2004-ben az ügynök Luzsnyánszky Róbert lelepleződött, Molnár Gál Péter a Népszabadságban azt írta: „Hetek óta feltételezések terjengenek egykori ügynökmúltamról. 1963-ban valóban aláírtam egy beszervezési nyilatkozatot. Elszámolással önmagamnak tartozom a történtekért. Többet erről mondani nem akarok.” Talán maga is érezte, ez a Bejelentés meglehetősen cinikusra és ellenszenvesre sikeredett Talán még barátait sem nyugtatja meg. És akkor elhatározta, kilép a fényre, megírja életét. Biztosan nem magyarázkodásnak szánta, talán valóban „önelszámolásnak”, vagy lehetőségnek, hogy ki-ki a maga módján értse meg, értelmezze történetét.
Molnár Gál Péter öt fejezetre osztotta önéletírását. Szokatlan módon a Függelékkel kezdte. A kiindulás, ha úgy tetszik, a kegyelemdöfés, az „Itt az a büdös besúgó!”- mondat volt, amely arra késztette, el kell mondania történetét. Mert addigra már nemcsak az „utca emberének” volt véleménye, de egymásra következtek a mocskolódó írások. Különösen a bulvársajtó brillírozott, de beszálltak megbecsült lapok, megbecsült pályatársak is. És érkeztek az üzenetek, a „fórumozók”, magukat gyáván a névtelenség mögé rejtők kommentjei, persze akadt egy-egy baráti levél, megértő szó, köztük a színész Körmendi Jánostól, az atyáskodó Bessenyei Ferenctől, okos, jó indulatú védőbeszéd Spiró Györgytől, aztán néhány sértett színész, aki úgy érezte elégtételt vehet a valamikori rossz kritikáért Luzsnyánszky jelentéseit olvasván. És színházat, színházi kort aligha ismerők vádolták förtelmes tónusban, gyűlölködve, mondván, ő a felelős Latinovits halálért. De az senkit nem érdekelt, hogy a tíz évvel korábbi jelentésnek, amely csak közismert dolgot mondott el, semmi köze nem volt a színész halálához, hogy az utolsó alakításról, a Bozzi úrról szóló kritika tényleg kemény volt, de sajnos jogos, olyan, mint amilyet M.G.P. nap mint nap leírt.
És hogy miért kezdte ezzel a fejezettel önéletírását? Talán mert tényleg ez indította el, mert ő, aki olyan jól ismerte a dramaturgiai felütés szerepét, tudta, innen lehet elrugaszkodni. Vagy megsejtette, éppen kezdődőben egy korszak, amikor az ilyen és még ocsmányabb, ordenárébb hang lesz az uralkodó, amikor a kommentelők mocskolódó stílusa uralkodik el a közbeszédben is. Nos, fogadjuk el az első feltevést, a „büdös besúgó” dobbantó volt. Ezt sejteti az Így éltünk Pannóniában című fejezet, amelyben egymást követik a könnyű kézzel, lendületesen, csipetnyi iróniával és öniróniával, amolyan M.G.P.-sen megírt portrék, anekdoták színészekről, pályatársakról, a hatvanas évek művész- és sajtóvilágáról, és pályája első kritikájáról, amelyben a szerkesztő csupán egyetlen szót javított, az egyik színészről a „rossz” helyére azt írta: „jó”.
Közüggyé tett magánügyek címet kapta a harmadik fejezet. Itt már egymásba fordul az életregény és a színházat mélyen ismerő M.G.P. útja. Családi indíttatás, szüzességének elvesztése, magánélet, rendőrség, belügyi tiszt, zsarolás, fenyegetés, kiút, beszervezés… és közben a kisportrék, emlékek a cirkuszról, Zoli bohócról, magával ragadóan, bensőségesen megírt villanások, szenzitív történetek barátokról, színészekről, írókról. A József Attila-unokaöcs Makai Péterről, Mensáros Lászlóról, Simonyi Magdáról, Lengyel Menyhértről, a fotós Paál Sándorról, egy filmfesztiválról Karlovy Varyban, Michel Gyarmathyról és a párizsi napokról. Lassan összecsúsznak Molnár Gál Péter életeseményei és Luzsnyánszky Róbert jelentései. Ha nem akart ártani – és ez a publikált jelentésekből nyilvánvaló –, úgy kellett fogalmaznia, hogy „locsogásai, fecsegései, pletykálásai, elemzései” komolynak tűnjenek. És azok voltak, ugyanazzal a kézzel írta, mint színikritikáit. Ez alighanem megviselte. Akárcsak azok a nem is ritka pillanatok, amikor döbbenettel, vagy éppen gúnyos kajánsággal kellett tudomásul vennie, hogy társaságában más is jelent. Ilyen idők jártak.
Hogyan fonódott össze a színház, a politika és a színházpolitika? Erről szólnak a negyedik fejezet írásai. Remekbe szabott, vagy éppen gonoszkodó portrék és történetek, szakmaiságukban megkérdőjelezhetetlen írások a színházról, a korszak meghatározó személyiségeiről, köztük a nagyhatalmú Rényi Péterről, a mélyen katolikus, mégis egy véletlen találkozás után elfogadottá vált „szocialista” íróról, Thurzó Gáborról. Aztán Marina Vladyról és Viszockijról, Ljubimov Hamletjéről, Benno Bessonéról és arról a másik két, magyarországi Hamletről, amely után a sértett vagy sértő Ruszt Józseffel sosem békélt meg. A két Gáborról, Székelyről és Zsámbékiről, Ascher Tamásról, az alternatívokról. A szilveszterről, ahol ott volt „a világot kozmetikázatlan valójában ismerő” Henri Cartier-Bresson is, aki pontosan tudta, milyen képet nem adhat le lapjában, Párizsban. A Luzsnyánszky-jelentés miatt hírhedtté lett, egyébként jelentéktelen Filmet forgatunk-ügyről, külföldi és hazai színházakról és közben minduntalan a színházban tükröződő közállapotokról. Sorra kerül az elmaradt caracasi út a „bádog cigarettásdózniból” előkerült mikrofilmmel. Lebukásának története. Az tán sohasem fog kiderülni, M.G.P. elegánsan itt sem beszél róla, pedig talán tudta, kinek miért állt érdekében lebuktatni Ferihegyen, 1978-ban. Aztán következnek a „csak” az állásától megfosztott kritikus életének újabb állomásai. Még közelebb a színházhoz, immár belülről, dramaturgként, szakmai tanácsadóként, amikor egy időre aktív színházcsinálóként vehetett részt abban a munkában, amelyet addig kívülről kritizált. De tény, látszólag távolságtartó főnökei akkor sem vették le róla a kezüket, amikor épp nem lehetett a Népszabadság munkatársa, és az első adandó alkalommal visszahívták a napilaphoz. Ez is hozzátartozik a korrajzhoz, íme a rendszer kifinomult játéka.
Micsoda Molnár Gál Péteres gúny van a zárófejezet alcímében! Miniszterelnök lehet, színházi kritikus nem. A történet végére járva tudta jól, nem térhet ki a kérdés elől, miért nem beszélt soha ügynökmúltjáról, miért nem állt ki önként, amikor kezdtek előkerülni a dossziék. Félt? Szégyellte? Remélte, hogy nem derül ki? Válasz nincs. Ahogy sorstársainál sincs. Talán csak az, nem született hősnek. Ha bátor lett volna, nem írja alá. Ha bátor lett volna, kiáll. Nem volt az. Nem tette meg. Kivárta amíg, ahogy írja, „fejemre dől az egész szikkadt trágyadomb”.
Ennyi? Ha ennyi lenne, nem Molnár Gál Péter írta volna a Coming outot. De ő még arról is beszél, hogy számára nem az informátorság, hanem a Népszabadság, okozott „igazi lelkiismereti problémát”. Vajon miért? Mert „pártonkívüli pártalkalmazottként” nem írhatta mindig azt, amit gondolt? Erre utal, ahogy a jelentéseivel megélt szabadságáról beszél: „Azt írtam, amit gondoltam és csak azt gondoltam, amit írtam.” Megrendítő mondat az újságírói lelkiállapotról. És egyben az emberről, aki egyszerre volt lázadó és konformista, újat, változást akaró, ha színházról volt szó, de az az újságíró, aki mégis beilleszkedett a korabeli kultúrpolitikába. Meghasonlás? Lehet az is, ezt a kritikusi dilemmát fogalmazta meg a kötetben Ascher Tamás Ördögök című rendezése kapcsán: „…ha megírom, mit láttam a színházban, az nyilvános följelentés, sajtó útján elkövetett denunciálás. Ha viszont nem veszem észre, mi volt a színpadon: egyszerűen hülyének látszom. Az utóbbit választottam.”
És még két fontos, gyönyörű írás: feleségéről, a rajongva szeretett Ronyecz Máriáról, majd a tévelygő humoralistáról, a mindig keserű bölcselkedő Sándor Györgyről. Itt véget is érne a történet, ha nem következne egy régi erdélyi mese A molnárról, a fiáról meg a szamárról. Tanmese arról, hogy nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. Tanmese a színikritikusi létről. És Molnár Gál Péter egész életéről, amelyet a Coming outtal megpróbált kiírni magából.
Azt mondta, kiadásra szánja, aztán sokáig mégsem jelent meg. Biztosan tudta, még rengeteget kellene dolgoznia rajta, szerkesztőként, stilisztaként, filológiailag, hiszen érződik, hirtelen döntéssel, hirtelen felindulásból, sodró lendülettel írta. Ha nem unja meg, ha nem fárad bele, vagy ha nem ijed meg saját igazságától, tovább írja, kijavítja pontatlanságait, rossz mondatait, nem kerül fiókba másfél évtizedre a kézirat. Most azonban, hogy örököse döntésére Schmal Alexandra és Lakos Anna értő és tapintatos szerkesztői, gondos szakmai munkájával a Tények és Tanúk sorozatában megjelent a Coming out bizton mondható, fontos színház- és kortörténeti dokumentum került nyilvánosságra. Pontosan kirajzolódik benne M.G.P. egész életének pályájának paradoxona, amit egy Viszockijról szóló mondata érzékeltet legjobban: „Valamiben ugyanis a színésznek szükséges hinnie. Ha nem akad más kézre: az ellenkezőjében.”
Molnár Gál Péter: Coming out, Magvető Kiadó, Tények és Tanúk sorozat