Kemény, sűrű szövetű groteszk játékot írt Székely Csaba. Feszes, tömör szituációk sorjáznak egymásra, három ember látszólag egyszerű, ám egyre bonyolultabb különös kapcsolata fordul abszurdba, mire véget ér az előadás. Komédia és tragédia határmezsgyéjén egyensúlyoz a „Semmit se bánok” kényes története, amelyet a Rózsavölgyi Szalon mutatott be Sztarenki Pál rendezésében.
Székely Csaba ezúttal is, akárcsak korábbi színpadi műveiben, a rendszerváltás utáni, posztszocialista időbe visz. Ám ahogy a Bánya-trilógia a szegénységet, az alkoholizmust, az öngyilkosságot, a pedofíliát, a nemzetieskedést megmutatva egy leegyszerűsített, idealizált székelyember-kép és erdélyi élet tabuit döntögette, a Kutyaharapás témája a kelet-közép-európai gengsztervilág volt, a Vitéz Mihály a hatalomról, a nacionalizmusról, a 10 lassan egybefonódó tíz története az egyes parancsolatokhoz kapcsolódó figurákról beszélt, a Semmit se bánok az egykorvolt és ma sem kevésbé létező román titkosrendőrség alakjairól, régi és új bűnökről, bűnhődésről, megbánásról és büntetésről szól.
A szűk, városi panel akárhányadik emeletén, ahol minden házbéli zaj pontosan érzékelhető, a heverővel, asztallal, két székkel, polccal, a sarokban televízióval, előtte szabványfotellel berendezett ócska lakásban szemmel láthatóan magányosan él a nagydarab, szedett-vedett ruhás férfi, Dominik. A híreket nézi, hallgatja, remegő kézzel gyógyszereit rakosgatja, közben nagyhangon a tévébemondóval felesel. A váratlan kopogásra dühödten reagál. Nem hívott senkit, nem vár senkit, ne jöjjön hozzá senki, nem fogad se kéregetőt, se mást, aki bármiről meg akarja győzni, nem kíváncsi senkire, hagyják őt békén, ismerősök, ismeretlenek, mindenki. De mégsem. Egy „bűvös” szóra ajtót nyit. És ott áll a másik, rosszul szabott öltönyében az alacsony, kövérkés Alex.
Elek Ferenc
A valahai beosztott, aki némileg zavartan, de az egykori „nagykutya” előtt mégsem titkolja, „nyusziból” immár főnök lett. Igen, ugyanott, az újjászervezett, vagy tán soha meg sem szűnt titkosrendőrségnél, a hírhedt román szekuritáténál. Dominik ellenszenvvel vegyes értetlenséggel és sértettséggel figyeli múltbéli beosztottját. Mintha nem tudná s csak most szembesülne vele, hogy még mindig vagy újra léteznek, és ha valóban így van, hogyan engedhetik, hogy a régiek most bíróság elé kerüljenek. Mert persze erre is akad példa. Előkerül az ital és lassan kiderül, Dominik, hiába szerelt le, hiába vonult vissza, sem magatartásában, sem gondolkodásában nem változott. A hite a régi. S hogy már nincs miben? Számára megmaradt, ő hittel volt kegyetlen, hittel vezette a kínzásokat, hittel kényszerítette ugyanarra beosztottjait s máig hiszi, igaza volt. Hogy ringbe szállna-e újra? Mert immár nem titok, ez a kérdés, azaz a zsarolás tárgya, válasza határozott nem. Gyűlölködik, ideges, keze egyre jobban remeg, az ital sem nyugtatja meg, de hajlíthatatlan. A másik, aki talán a maga módján, szavakban belátta bűneiket, legalábbis ezt sejteti, de az életén, a „munkáján” mit’ sem változtatott, nem nyugszik, ő bizony zsarol, ha Dominikot nem tudja beszervezni, akkor nem tétovázik, működésbe lépteti a gépezetet, kiadja a sajtónak, a bíróságnak…
Sztarenki Dóra
Aztán színre lép a játék harmadik szereplője is, a félszeg, esetlen, sérült és sérülékeny bakfis az alsó lakásból, ahonnan minduntalan verekedés zaja és kiabálás hallatszik. Liza tétován keres menedéket az ismeretlen szomszédnál, fogalma sincs róla, kihez kopogott be. Csak egy kis időre, amíg tanul, aztán idejében otthon kell lennie, hogy le ne késse a napi pofonokat. Szinte csak félszavakat mond, nehezen löki ki a mondatokat. Néz maga elé, csöndjei sokat sejtetnek, aztán mesélni kezd egy kóbor kutyáról, amellyel megfelezi uzsonnáját.
A történet a kislány színre lépésétől válik egyre feszültebbé. Egyfelől a két férfi újabb és újabb találkozása, „boldog” kort idéző kegyetlen, kínos emlékek fölemlegetése, a hirtelen váltások, ahogy cserélődnek a szerepek, mert egyik sem felejti ki volt, ki lett és mi a cél. Másfelől a kislány lassan kibontakozó élete, örök félelme és szorongása, kiszolgáltatottsága, vágya valami után, amit nem ismer és nem ismerhet meg soha. Hacsak… és itt fordul lélegzet-elállító groteszkbe Székely Csaba különleges színpadi érzékkel megírt, zárt világú sorstragédiája, amely minden pillanatában az elmaradt szembenézésről, a felelősségvonásról, a nyomában kialakult kiúttalanságról is beszél.
Sztarenki Pál pontos látleletet adó, szikár, érzékeny rendezésében Enyvári Péter színterében, Cselényi Nóra jellemző ruháiban a három színész, Schneider Zoltán (Dominik), Elek Ferenc (Alex) és Sztarenki Dóra (Liza) szerepformálása hibátlan, meggyőző. Schneider Zoltán eljátssza az örökös feszültséget, a visszavonultság sértettségét, az örök robbanékonyságot, a csillapíthatatlan dühöt éppúgy, mint a feltámadó vadászszenvedélyt, elhisszük neki, hogy félelmetes, vérszomjas és kegyetlen volt, meg azt is, hogy váratlanul lelkiismeret-furdalása támadhat. Hogy semmit sem bánt meg, semmit sem tenne másként, és ha váratlanul jót akar, akkor sem képes emberségesen. Ahogy az egykori verőemberből parancsnokká lett Alexet formáló Elek Ferenc tisztán érzékelteti a kisszerű, karrierista régi és új szekust, akinek már nincs hite, tán sose volt, de hatalmáért bármire kész. A világot értetlenül szemlélő Liza Sztarenki Dóra érzékeny, megkapó alakításában engedelmesen a vállán hordja az előtte járók minden terhét, lelkileg sérült ifjú lány, aki aligha érti, mi miért történik vele, megmutatja, a beszűkült világban a vágyak is csak beszűkültek lehetnek, ennyi jut neki a világból, az életből.
(Képek: Gordon Eszter)