Az 1932. november 29-én Párizsban született Jacques Chirac a 20–21. század egyik kiemelkedő francia politikusa volt. A corrèze-i származású család első gyermeke, egy Jacqueline nevű kislány még a kisfiú megszületése előtt tüdőgyulladásban meghalt, ezért a kis Jacques-ot rendkívüli módon elkényeztették.  (Kép: rtl.fr)

A vidéki tanítóként indult szülők, akik évekkel korábban felköltöztek a fővárosba, remekül feltalálták magukat Párizsban. Az apa először bankban dolgozott, majd az iparban, és a Nemzeti Repülőgyár egyik lerakatának (SNCAN) igazgatója lett, ahol a később híressé vált repülőgépgyáros, Marcel Dassault is a barátjává vált. Az egykori pedagógus esténként meséket, történeteket mondott kisfiának, feleségével együtt sok mindenre tanítgatta, ami nagymértékben meghatározta a fiú egyre szélesebbre nyíló érdeklődési körét. A háború azután közbeszólt, és a család először a nagyszülőkhöz, Corrèze-be menekült, majd onnan továbbköltözött a földközi-tengeri hadikikötő, Toulon mellé.

A kis Jacques-nak nagyon tetszik a provance-i „kényszervakáció“, ahol csak a francia flotta pusztulásának füstje látszott a háborúból, ám a családi beszélgetésekben állandó téma volt a világégés és Franciaország sorsa. Sok szó esett De Gaulle tábornokról, mint a haza egyetlen reményéről, aki azután örökre Chirac egyik példaképe maradt. 1944-ben a szövetségesekkel együtt franciák is partra szálltak a Földközi-tenger közeli strandján. Az egyik tábornokuk a Chirac családnál szállt meg, ami azért is örök élménnyé vált Jacques-nak, mert a tábornok nem sokkal találkozásuk után autóbalesetben elhunyt.

A felszabadulás után a család visszaköltözött északra, először St. Cloudba, majd Párizsba, ahol ezúttal már a nagyon elegáns 8. kerületben laktak. Jacques magatartásával nagyon sok probléma volt az iskolában, ezért többször iskolát kellett váltania. Közepes tanuló volt, aki inkább autodidakta módon tanult, nem szerette a kötöttségeket, így egyes témákban nagyon elmélyedt, más, alapvető fogalmak viszont kimaradtak a műveltségéből, ami azután egész életében zavarta. (Saját visszaemlékezése szerint az egyetemi felvételijén összekeverte Byront Bayreuth-tal, hypokritet (képmutató) mondott Hyppokrate (Hippokratész) helyett, mégis felvették). Magának való, furcsa figura volt, akit „Egocentrikus bölénynek“ hívtak a többiek. 

Jóképű, magas fiatalemberként tapadtak rá a lányok, nagyrészt ennek következtében kapott rá a versekre és a művészetekre. Különösen érdekelte akkoriban India, ezért egy orosz emigránstól elkezdett szanszkritül tanulni. Nem volt túlságosan tehetséges ebben, ezért tanára tanácsára áttért az orosz nyelvre. (Később Puskint is fordított, bár sosem publikálta fordításait). Az ázsiai (főként indai és kínai) kultúra iránti érdeklődése viszont egész életére megmaradt. (Egyszer egy hivatalos vacsorán még a kínai miniszterelnökkel, Teng Hsziao-pinggel is szócsatába keveredett egy 14. századi gyerekcsászár miatt, akiről Chirac tudott – kínai kollégája azonban nem).

Érettségi után úgy gondolta, hogy nem tanul tovább, inkább tengerésznek áll, így Algériába hajózott, de amikor hajója visszatért az anyaországba, a kikötőben apja várta, aki visszaküldte fiát a tanulmányaihoz, a matematika területét javasolva. Jacques azonban, akit a történelem, a földrajz és a szociológia sokkal jobban érdekelt, inkább a politikatudományt választotta, és az Institut d’Études Politiques de Paris-ra jelentkezett, majd az ENÁ-t (École Nationale d’Administration), a  híres francia közszolgálati egyetemet is elvégezte.

Senkinek sem szólva egyetemi szünetében Bostonba utazik (egy olcsó hajóúttal), és a Harward Business School-jára jár. Ennek finanszírozására az órák után az USA-ban akkoriban rendkívül népszerű Howard Johnson üzletláncban lesz fagylaltárus, de latinul is tanít, mígnem egyik tanítványába „halálosan” szerelmes nem lesz, akit majdnem el is vesz feleségül (miközben otthon már várja későbbi neje, Bernadette Chodron de Courcel, akit az egyetemen ismert meg). Mindkét család ellenzi a frigyet, így ennek a kalandnak nem lesz folytatása. Chirac még Amerikában felfedezi magának Marlon Brando filmjeit és Sidney Bechet zenéjét, mindkettő kedvence marad. Rövid időre elutazik a déli államokba is, ahol keserűen tapasztalja meg a szegregáció élményét.

Visszatér Párizsba, és bár nehezen szánja rá magát a házasságra, végül is elveszi Bernadette-et. Behívják, ezért nászút helyett katonai szolgálatra kell mennie. Ő abban reménykedik, hogy Algériába kerül, de mivel tud oroszul, ezért felettesei Berlinbe akarják küldeni. Chirac ragaszkodik Algériához, és sikerül meggyőznie parancsnokait. Részt vesz a háborúban, egy 32 fős alakulatot vezet, de csak viszonylag nyugalmas feladatokat kap, harcokban nem vesz részt. Mégis, egy akna repesze által megsebesített arab fiatal éppen a karjaiban leheli ki a lelkét, ami Chirac számára vissza-visszatérő borzalmas emlék marad.

A szolgálata leteltével Chirac nehezen találja a helyét, vissza akarna térni Algériába, de felesége és az ENA-diplomavédés miatt Párizsban marad. Elkeseríti hazája állapota, és az a tudat, hogy ezt a széteső rezsimet kell szolgálni. Hat hónapos gyakorlati képzésre egy prefektúrára helyezik, ahol borzalmasan unatkozik. Szerencséjére annál mozgalmasabbá válik a magánélete, mivel megszületik első kislánya. Megszerzi a diplomáját, de csak 16. az évfolyamán. 

Charles De Gaulle átveszi a hatalmat, és az előzetes véleményekkel szemben hetek alatt rendbe teszi a gazdaságot és az adminisztrációt. Ennek hatására 1959-ben a családdal együtt ideiglenesen Algériába költöznek, ahol Chirac mezőgazdasági ügyvivőként dolgozik. De Gaulle a Constantin-terv elnevezésű reformmal egy utolsó lehetőséggel próbál élni az algériai francia hatalom fenntartására. 

Egy év után Chirac-ék hazaköltöznek Párizsba. A fiatalember két évig az állami számvivőszéknél dolgozik, majd felajánlják számára a Total cég kanadai irodavezetői pozícióját, ám szülei és felesége lebeszélik erről a lehetőségről. Igazuk van, mert az ambiciózus férfi hamarosan a miniszterelnöki hivatal titkára lesz. 

Chirac addig semmilyen határozott politikai állásponttal sem rendelkezett. Azt tudta, hogy a szélsőjobbot utálja, de a kommunistáktól a konzervatívokig sokféle áramlattal kapcsolatba került. Fiatalon még a kommunisták lapját, a l’Humanité-t is terjesztette, első, politikailag elkötelezett barátja az iskolatársa, Michel Rocard lett, a későbbi szocialista miniszterelnök.

A miniszterelnöki hivatalban Pierre Juillet (Georges Pompidou „szürke eminenciása“) lesz a mentora, aki a politikai karrier felé tereli, amit hamarosan Pompidou is támogat. Chirac, bár párizsi születésű volt, a vakációkat mindig nagyszüleinél, Corrèze-ben töltötte, így nagyon szoros volt oda is a kötődése, és jól ismerte az ottani körülményeket. Nagyszülei falujában, Sainte-Féréole-ban önkormányzati képviselőnek jelölik (a tudtán kívül), amit el is nyer.

Mivel kormányzati munkája miatt sokat tudott segíteni az akkoriban még igen elmaradott térség fejlesztésben, és atyai jóbarátja, Marcel Dassault is sokat segített neki (megvett egy helyi lapot, hogy azt Chirac legfőbb médiatámogatójává tegye), így 1967-ben már parlamenti képviselőnek választják, Robert Mitterrand, Fran çois bátyja ellenében. 

Öt éven át maradt Pompidou titkára, és a miniszterelnök természetesen bemutatta De Gaulle elnöknek is, aki egyszer csak váratlanul magához nem hívatta, és alaposan kifaggatta vidéki tapasztalatairól, főként a mezőgazdaság állapotáról. E beszélgetés után nem sokkal, Pompidou kormányátalakításakor, Chiracot kinevezik munkaügyi miniszterré, így viszont le kell mondania kevéssel azelőtt megszerzett parlamenti helyéről. Pompidou ellátja jó tanácsával: „A siker kulcsa az, hogy sose gondold magadról, hogy miniszter vagy!“.

Később, Pompidou elnöksége idején is miniszteri tárcát kap a Pierre Messmer vezette kormányában. Első belügyminiszteri teendői között neki kell  rendet csinálnia a „Le Canard enchaîné” című szatírikus lap szerkesztőségét érintő lehallgatási botrány után (amely ügyet mi, magyarok leginkább az ennek nyomán készült Pierre Richard vígjátékból, a Magas szőke férfi felemás cipőben című filmből ismerünk). 

Chirac a dossziék tanulmányozása során meglepődve fedezte fel, hogy őt magát is lehallgatták: egy oroszországi utazása alkalmával egy orosz kémnő, akivel feltételezhetőleg a női nemet igencsak kedvelő férfi szexuális kapcsolatba is került egy Leningrád felé tartó vonaton, minden szavát felvette. 

A régóta beteg Pompidou halála után Chirac-nak választania kell a két jobboldali elnökjelölt, Valéry Giscard d’Estaing és Jacques Chaban-Delmas között. Egyikhez sem húz igazán, de végül Valéry Giscard d’Estaing mellett köt ki, aki megnyeri a választásokat (a 2. fordulóban az akkor még alulmaradó Mitterrand ellen), és kinevezi Chirac-ot miniszterelnöknek, habár az első pillanattól kezdve nem szívelik egymást túlságosan. 

Jellemző epizód Chirac vérmérsékletére, hogy Pompidou halálának bejelentését követően berohan az Europa1 Rádió stúdiójába, mert az általa mindenkinél jobban tisztelt államférfiról kedvezőtlen képet festettek a megemlékezésükben, amelyet ő az autójában hallott, és élő adásban megvédte korábbi mentorát. 

Giscard d’Estaing a miniszterek már előre összeállított listájával várja Chirac-ot, aki legszívesebben azonnal lemondana még mielőtt munkába áll. Annyit végül sikerül csak elérnie, hogy az eredetileg tervezett személy helyett Simone Veilt nevezzék ki egészségügy-miniszternek, aki a korszak egyik legfontosabb politikusává válik. Legfőbb sikerük a művi abortuszok engedélyezése volt, amelyet Chirac főként amiatt támogatott, mivel nagyon rossz megoldásnak tartotta a roppant veszélyes, titokban végzett műtéteket. 

Giscard d’Estaing-nel folyamatosak voltak az összetűzéseik, ami nagyon élessé vált, amikor az elnök le akarta állítania a Centre Pompidou építkezését. Chirac ezúttal győzött, és sikerült felépíteni Párizs modern művészeti múzeumát. Az 1976. évi olajváltság kezelésében is bátran lépett fel: megszorítások helyett 30 milliárd frankos állami támogatást adott, hogy kisegítse a gazdaságot a gödörből. Kiállt az alacsonyabb adókulcsok, az árszabályozás visszaállítása, a terrorizmus és a bűnözés visszaszorítása, valamint a privatizáció mellett. 

Az elnök és a miniszterelnök viszonya végül annyira elmérgesedett, hogy Chirac kénytelen volt lemondani, amit a korábbi szokásoktól eltérően a televízióban is bejelentett. Érdekes epizód volt a Matignon-palotából való távozása. Kollégái azt várták, hogy mindig kulcsra zárt íróasztalfiókjából különleges titkok kerülnek majd elő. Ezzel szemben kiderült, hogy a miniszterelnök csak versesköteteket tartott ott, amit azonban szégyellt(!).

Párizs polgármestersége, Mitterand-nal „cohabitation”-ban töltött újabb miniszterelnöki periódusa és köztársasági elnöki tevékenysége széles körben ismert, így ezekre itt nem térünk ki, habár érdekes lenne annak elemzése, hogy először ő volt a szocialista elnök mellett ellenzéki miniszterelnök, majd öt évig ennek fordítottját is megtapasztalhatta, amikor a szocialista Lionel Jospin volt az ő köztársasági elnöksége alatt hasonló pozícióban. Ezen nehéz együttműködések sikerét mutatja, hogy most Anne Hidalgo párizsi polgármester, Lionel Jospin volt miniszterelnök és François Hollande volt államelnök, valamint más szocialisták is nagyon nagy tisztelettel vesznek búcsút Chirac-tól.

Politikai pártokon átívelő népszerűségét leginkább a 2002-i választásokon érezhette, amikor a második fordulóban a már idős és betegeskedő Chirac mögé szinte az egész lakosság egy emberként állt be, így 82 százalékot kapott az előretörő szélsőjobb vezetője, Jean-Marie Le Pen ellen.

Most, a halálakor lett csak köztudomású, hogy az amúgy is sokat jótékonykodó Chirac szűkebb hazájában, Corrèze megyében alapítványt hozott létre mozgássérültek részére, amely mára már a megye legnagyobb munkaadója lett, 900 munkahellyel és 1600 gondozottal. 

Szerényen titokban tartotta ezt a nagylelkű kezdeményezését, mint ahogy eddig arról is keveset lehetett hallani, hogy két lányuk, Laurence és Claude mellett 1979-ben örökbe fogadtak egy Anh Dao Taxel nevű vietnami lányt is, akivel a Roissy repülőtéren találkoztak. A hazájából menekülő, akkor 21 éves lány nagyon meghatotta a Chirac házaspárt.

Az idős korára egészségében nagyon megrendült Jacques Chirac utolsó éveiben barátja, a milliárdos François Pinault lakásában lakott, a Luxembourg-palota mögött a rue Tournonban. Ott érte a halál ma hajnalban, élete 87. évében.