Az „Álhírek az iskolában” című kutatás bemutatásával szeretné a figyelmet ráirányítani egy igen összetett és fontos problémakörre a Political Capital, a Henrich Böll Alapítvány, valamint a Social Development Institut. Szolíd érdeklődés mellett jelentették be a hármak tegnap este vizsgálódásuk befejeztét – még a részletes tanulmány közzététele előtt.

Molnár Csaba kutatásvezető elmondta: 16–21 éves diákokkal beszélgettek fókuszcsoportos formában, négy városban öt csoporttal, továbbá 210 kitöltött kérdőívet kaptak vissza tanároktól, és közülük tizenöttel mélyinterjút is készítettek a téma kapcsán.

Bár nem reprezentatív, de meglehetősen heterogén összetételű, kiegyensúlyozott mintával készülhetett a kutatás, amelynek eredményei értékes segítségnek számítanak mindazoknak, akiknek dolga lenne e témakörrel foglalkozni, vagy éppen máris foglalkoznak hasonló kérdésekkel.

A kutatás ismertetéséből, és az azt követő beszélgetésből az derült ki, hogy miközben valóságosan digitális világban élünk, az iskola, mint szervezett oktatás semmilyen formában nem tanít a médiaértésre, de ami ennél még nagyobb baj, nem követeli meg a kritikus gondolkodást és nem ösztönöz rá, nem fejleszt vitakultúrát.

A fiatalok egyáltalán nem foglalkoznak közéleti témákkal, nemcsak érdeklődésükön esik kívül, nincsenek ismereteik, de ezzel mintegy kívül is helyezkednek az aktív, felelős társadalmi lét terein. Ehhez pedig sem az iskolának, sem a családok nagy részének sincsen hozzáfűzni valója.

Az álhírek, mint veszélyforrások ilyen alapokon csak úgy jelennek meg, hogy átverős internet-oldalak, főleg gazdasági érdek vezérelte felületek, amelyeket a digitális térben jól mozgó ifjúság nagy biztonsággal fel is ismer. Viszont a részigazságokra épülő, megtévesztő gondolatmenetű hírek, vagy a kézenfekvő hazugságok és áltudományos közlések nem tűnnek fel a mégoly nagy önbizalmú interneten szörfölőknek sem. Áldozatul esnek, már csak azért is, mert az idősebb nemzedék még náluk is sérülékenyebb az álhírek tekintetében. Az otthoni, a családi minták mindennél erősebben hatnak, így a szülők által felkapott „rákgyógyító csodaszerek”, a HPV-vírus elleni oltás „veszélyeit” elhintő bölcsességek, vagy az, hogy a párizsi „Notre Dame-ot migránsok gyújtották fel”, illetve „kamu az egykori Holdra szállás”, mi több a New York-i „World Trade Center-t a zsidó világ-összeesküvés rombolta le” – mind-mind mélyen beépül a gondolkodásba. Magyarán több generációs, mélyebb problémáról kellene töprengeni, ha változást szeretnénk.

Egyelőre úgy tűnik föl, csupán néhány civil szervezet tesz lépéseket, hogy segítsen felzárkózni – ezúttal a Televele Médiapedagógiai Műhely Egyesület mutatta be törekvéseit, már kész, hozzáférhető programjait és terveit, hogy segítő kezet nyújtson – legalább azoknak, akikhez eljut – szülőknek, pedagógusoknak és a diákoknak.

A médiatudatosság, az értő, tudatos, kreatív médiahasználat már kisgyermekkortól nagyon fontos. Ezt is tanulni kell – a médiapedagógia folyamatos kommunikáció, amely hozzájárul a médiaélmények feldolgozásához. Ebben a gyerekek legfontosabb segítői a szülők és a pedagógusok. Ajánlott a Televele Médiapedagógiai Műhely Egyesület honlapját felkeresni, itt található: http://televele.hu .

És itt jutottunk el arra pontra – hallván a történelemtanárt, a diákot, a kutatót, a médiapedagógiai szakértőt, a pszichológust – hogy korántsem a 16–21 éves korosztályt kellene kiragadva vizsgálni, bár fontos és értékes ez a kutatás, és csak őszintén remélni lehet, hogy lesz valamilyen hatása a hazai tantervkészítő-lázra, illetve oktatástervezésre. Talán eljön (reméljük: hamarosan) az az idő, amikor nem kalózkodva tud csak némely elhivatott, és felelős pedagógus becsempészni, mondjuk, az álhírek témakörével kapcsolatban egy foglalkozást az órái közé.

Ha elfogadjuk, hogy a kritikus gondolkodásra nevelés mindennek az alapja, akkor generációkon átívelő, súlyos társadalmi problémához jutunk, amely szerint több nemzedékre visszamenőleg az alattvalólétben szocializálódott társadalomból kitörés csak gyökeres változások nyomán történhet.

Óvodáskortól, az öntudatra ébredés pillanatától kellene kondicionálni arra, hogy egy társadalom tagjaiként önmagunkért és a többiekért is felelősek vagyunk. Korosztálynak megfelelően nevelni nyitottságra, elfogadásra, a tájékozottság iránti igényre, a vélemények megfogalmazására és kulturált közvetítésére, fejlett vitakultúra elsajátítására. Ha ez működnék, akkor sokkal kevésbé lenne veszélyes az álhírek szövevényes hálója a fiatalokra és az érettebb korosztályokra, hiszen egy olyan társadalomban, amelynek tagjai alapértelmezetten kritikus gondolkodású egyedek, függetlenül iskolázottságuktól, politikai nézeteiktől, nem hat akadálytalanul a mérgező alantas ostobaság, vagy számító csalárd haszonszerzés.

Mivel ettől ma még messze vagyunk, maradnak a kis lépések, a kutatások és eredményeik közkincsé tétele – akár apránként is. Továbbá: az elszánt civil kezdeményezések egyre szélesebb körben történő terjesztése. A tenni akarók gondolatainak, tapasztalatainak megismertetése.

Figyelvén a nagyvilágot: a Kánaán még nagyon messze van, hiszen olyan országokban is számos, a digitalizáció teremtette veszéllyel küszködnek, ahol nálunk mérföldekkel előbbre járnak a kritikus gondolkodásra nevelésben. Évszázados demokráciák tudatos és felelős társadalmi szereplőket nevelve futnak versenyt a technológiai forradalommal, amely egyelőre lépéselőnyben van. Meg kellene legalább próbálnunk nem végezetesen leszakadni.

Álhírek elleni küzdelem az oktatásban; kattintásra a tanulmány megnyílik.