A szívek barkácsolója, avagy egy nem Nobel-díjas magyar professzor

A személyes érintettség is magyarázza, hogy első mondatként idézem azt, amit dr. Haynal Imre professzorról írtak róla akkor, amikor 1945-ben levelező tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia, egy évvel később (1946-ban) pedig teljes jogú akadémikus lett: „A nemzetközi orvostudomány halhatatlanjai közé számító magyar kardiológus”. (A nyitó képeken Haynal Imre professzor; fotók: Cultura és Arcanum.)

Haynal Imrét (1892–1979) a családomhoz kötődő drága barátok egyik legbecsesebb tagjaként ismertem meg már gyerekként, s ez a rangja sosem változott. A legendáriumunkban nem csupán páratlanul nagy tudású orvosként, hanem apám életre szóló barátjaként is szerepel.

„A prof” nem csupán számomra minden idők legnagyobb magyar szívspecialistája, aki „biztosan Nobel-díjas, ha nem ezen a Magyarországon él és gyógyít”. Ez a nagy fajsúlyú vélemény a magyar medicina egy másik óriásától, Babics Antal urológus professzortól származik, akit a 60-as évek elején, az akkor rangos napilapként ismert Magyar Nemzet riportereként faggattam a hazai gyógyítás állapotairól.

Tény: Haynal doktor Kossuth-díjat is csak 1956 után kapott. Holott már 1931-ben egyetemi magántanár volt, a két világháború között is jegyezte munkásságát a nemzetközi orvostudomány, „A szív és vérerek betegségei” című, 1938-ban megjelent monográfiája e témakörben úttörő munkának számított. A háború után pedig senki sem vitathatta érdemeit itthon a belgyógyászat, mindenekelőtt a pesti, Szentkirályi utcai klinika talpra állításában.

Viszont – így szólt az azóta dokumentumokkal bizonyított pesti szóbeszéd – Rákosinak még 1954–55-ben is elég hatalma volt, hogy „reakciósnak” minősítve (tény, Haynal sohasem tartotta titokban a véleményét) lesöpörje a sokadszor megismételt kitüntetési javaslatot. Tette/tehette ezt annak ellenére, hogy közismert volt: Haynal professzor a II. világháború éveiben kiállt az üldözöttek mellett, és 1944 őszén például megtagadta a kolozsvári orvosi kar nyugatra telepítését. Életrajzi vázlatában maga jegyezte meg: „Igyekeztem Erdély népeinek békés együttélését szolgálni s az üldözötteket tőlem telhetőleg megvédeni.”

Apám 1940-ben, 37 évesen Kolozsvárott kapott először szívrohamot, s ott került mindannyiunk szerencséjére a már akkor nagy tudásáról ismert Haynal kezébe: a szó legszorosabb értelmében ő hozta vissza az életbe. Ebből lett a családi barátság, s az, hogy a mind nagyobb tekintélyű kardiológus apám kezelőorvosa maradt élete végéig. Ott voltam (Belgrádból jöttem haza néhány napra, ahol akkor az MTI tudósítójaként dolgoztam), amikor utoljára feküdt nála a Szentkirályi utcában, a klinikán. A már ugyancsak nem teljesen egészséges orvos-akadémikus megfogta az öregem kezét és elmerengett.

– Emlékszel, mit mondtam neked harminc éve? Azt, hogy még egy ilyen szívroham, mint a mostani, elvisz, tehát nincs más megoldás, csak a nyugalmas környezet, a nyugodt élet. És mi lett belőle? Neked azóta annyi rohamod volt, hogy egy kisváros kipusztulhatott volna ennyitől. Mégis élsz, és azért, mert szerencsédre az emberi test és a lélek sokkal többet elvisel, mint mi, orvosok hinnénk.

– Egész életemben nyugtalanít, hogy mennyire nem ismerem azt az embert, akit az Isten megalkotott, én pedig újra és újra barkácsolok vele. Mindenkivel azt teszem. Amikor megkezdtem a szakmát, 1915-ben, nem is sejtettem, hogy mindenki másnak teremtetett, mint amilyennek én első látásra elképzelem. De a barkácsolásban talán végül vittem valamire…

Azóta rájöttem, hogy Haynal Imréből különleges erő sugárzott, amikor rátette a kezét a betegen háborgó szívre, s azt mondta (mindig azt mondta): „Itt vagyok, nyugodjon meg, és a szíve is megnyugszik”. Sokaktól hallottam évtizedek alatt, hogy a betegei mindenekelőtt bízni tudtak Haynalban, s a gyógyszerek csak a ráadás voltak. Persze, nála jobban kevesen tudták, tudják mindmáig a világon, hogyan lehet „barkácsolni” a tablettákkal.

Meg emberi szóval, jóérzéssel.

A klinikai rendelőjében ültünk néhány évvel a háború után, akkor, amikor hazatérőben volt a hadifoglyok zöme a szovjetektől. Haynal kinézett az ablakon, és meglátott egy rongyos, tántorgó embert. Más talán részegnek gondolta volna, akivel nem kell törődni. Ő viszont leküldte az asszisztensnőjét és felhozatta vele a férfit. Ott derült ki róla, hogy az nem beteg, hanem az éhségtől támolygó fogoly volt, úton hazafelé, Zalába. Haynal megvizsgálta, majd lekísértette a zuhanyozóba, megebédeltette, s végül előkotort a zsebéből némi pénzt, az útravaló árát. Az adjunktusa, Sellei Camilló, aki később az ország egyik legismertebb vezető onkológusa lett, semmit sem tudott az előzményekről, csak a búcsújelenetre érkezett, és tágra nyílt szemmel csodálkozott.

Mert Haynal Imre ott és akkor ennyit mondott neki: „Nem arra esküdtünk, amikor orvosok lettünk, hogy sokat keresünk, hanem arra, hogy segítünk az embereken. S ez a néhány forint most többet használt minden gyógyszernél…”

Amikor ezeket a sorokat írtam, ahogy szokás, véletlenül az interneten rábukkantam egy orvos, Haynal-tanítvány, dr. Barabás András visszaemlékező soraira. Azt írja: „Haynal Imre a legszókimondóbb és a legnépszerűbb professzorunk volt…Az Üllői út villamosain izgalommal utaztunk az előadásaira, és sokszor az előadóterem zsúfoltsága miatt a lépcsőkön is ültünk. Mégis, egyszer elaludt egy hallgató, méghozzá az első sorban. A professzor súgott valamit az egyik tanársegédjenek, aki egy pár perc múlva két csésze gőzölgő kávéval tért vissza. Haynal felébresztette a hallgatót, és azt mondta: „Kedves kolléga úr, úgy látszik mind a kettőnknek nehéz éjszakája volt, tehát jót fog nekünk tenni egy erős fekete.”

Az egykori Haynal Imre Egyetem.

Az orvosi tudásán túl ezért a gondolkodásért külön megérdemelte, hogy 1993-ban egyetemet neveztek el róla Budapesten. Remélem, nem örökre vették vissza tőle ezt a megtiszteltetést éppen az ezredfordulón – racionálisnak mondott átszervezések, integrálódás címén…

(Kocsis Tamás az Infovilág által gondozott „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete, sok évtizedes újságíró pályája emlékeit, tapasztalatait. Ennek része az emlékezése a 130 esztendeje, 1892. november 12-én Besztercén született és Budapesten 1979. február 3-án elhunyt Haynal Imre Kossuth-díjas orvos-professzorra.)