Az újságíró archívumából: Életmorzsák – történelem telefonban

Első történet. 1944. december 25-én anyám az ostromra átalakított pincében főzte a háborús karácsonyi ebédet, amikor apám lehajtott fejjel belépett a békeidőben fáspinceként használt bunker frissen épített vasajtaján, és annyit mondott: „Zsilinszky Bandit tegnap Sopronkőhidán felakasztották. Mint az aradi vértanukat”.

A hírt „mindentudó” kollégáitól kapta, az egykori Est-lapok legendás székházából, a Rákóczi út 54.-ből, ahol soha, egyetlen pillanatra sem állt meg az élet. Nem tudom miért, ekkor az villant belém, hogy a szerkesztőséggel szemben éppen a Hauer cukrászda áll…

Bajcsy-Zsilinszky Endre volt életem első halottja. Emlékezetem szerint életemben először sírtam el magam karácsonykor.

És hogy kerek legyen a történet: alig egy órácskával később, a leves kanalazása közben derékba találta egy Rákospalota felől becsapódott akna a kertünkben a ház falára felkúszó lilaakácunkat. Megmaradtunk, s a makacs növény is túlélte a találatot: ma, több, mint hét évtized múltán is megnézheti bárki az Amerikai út 45. erkélyeinek lábánál.

Amikor pár éve Jeruzsálemben jártam, ott jutott eszembe: az én akácom úgy ragaszkodik az életéhez, mint a Szentírásban megörökített, a legenda szerint elpusztíthatatlan krisztusi olajfák a gecsemáni kertben…

Második történet. Péter Jánost – a református püspökből lett későbbi külügyminisztert – lenyűgöző műveltsége és nyelvtudása egyaránt indokolta, hogy már 1946–47-ben tagja lett annak a magyar delegációnak, amelyik végül aláírni kényszerült a 2. világháborút lezáró és gyakorlatilag Trianont megerősítő párizsi békeszerződést.        

Tizenkét évesen az Amerikai úton, a lakásunkban ültem a szomszéd szobában, amikor újságíró édesapámnak, az akkor gyakran a Kisgazdapárt „szürke eminenciásaként” emlegetett Dernői Kocsis Lászlónak azon háborgott, hogy Mihály román király (akit akkor az őrzött még a trónján, hogy – eltérően Horthytól – ő 1944-ben sikeresen szembe fordította Romániát Hitlerrel) Franciaországban személyesen lobbizik a győztes nagyhatalmak külügyminisztereinél Erdélyért.

„Tudom, nekünk sokkal nehezebb, de azért csak megpróbálhatnánk – morfondírozott hangosan. – Van Kodály Zoltánunk, meg ha más nem, legalább Dálnoki Miklós Béla. Ő mégis Horthy tábornokából lett az új Magyarország első miniszterelnöke. Őket kiküldhetné Tildy, és ezt még Rákosinak sem lehetne oka kifogásolni…”

Együtt felhívták telefonon a köztársasági elnök rezidenciáját, az Esterházy palotát. Péter János után apám beszélt Tildyvel. Amennyit én hallottam, ennyi volt:

„Zoltán beszél Rákosival, aztán visszahív.”

Tíz perc múlva Péter Jánosnak ez a hite és reménye hamvába hullt. Mint kiderült, Rákosi közben Vorosilov marsallal beszélt, aki a szövetséges ellenőrző bizottság elnökeként hivatalosan is gyakorolta a békekötés előtt a – finoman fogalmazva – „főhatalmat” Magyarországon. Neki mondta el Tildy, én már a hallottakból támadt szomorúságának lehettem a fültanúja:

„Rákosi közölte az elnök úrral, hogy Vorosilov elutasított minket. A marsall kemény volt, kijelentette, meg ne próbáljuk!”

Péter János ennek ellenére – másokkal együtt – próbálkozott Párizsban: az eredményt ismerjük és nyögjük…

Harmadik történet. 1956. november 2-án este szólt nálunk a telefon, s a kialakult „válság házirendnek” megfelelően én vettem fel a kagylót. Köszöntem, és bemondtam, ki vagyok. Akkor államminiszterként a Parlamentből telefonált: „Tildy Zoltán beszél. Apádat szeretném megkérdezni, nem tudja-e véletlenül, hol van Kádár János?”

Nem tudta.

Ahogyan akkor sem, amikor pontosan 24 órával később, november 3-án este ugyanezen a telefonon Dobi István, az Elnöki Tanács (kollektív államfői testület – a szerk. megj.) elnöke kérdezte ugyanezt:

„Nem tud apád valamit Kádár Jánosról?”

Nem tudott, de azt javasolta az elnöknek, maradjon benn a parlamentben, mert az biztonságosabb, mint otthon… Majd következett november 4.