Egyfelől nagyotmondó hetvenkedő, a kérkedőre rácsodálkozó sanyarú sorsú kocsmanép, másfelől silány ügyvéd és piti betörő körülöttük két lábon mászkáló oroszlánnal – a mi kis hőseink, ahogy a Vígszínház látja és láttatni akarja. (Kép „A Nyugat császárából”: Karácsonyi Zoltán, Majsai–Nyilas Tünde, Kőszegi Ákos, Gados Béla.)
Aligha kétséges, a Vígszínház az évad utolsó bemutatóival szórakoztatni szeretne, és talán az illem kedvéért finoman felénk, a mába mutogatni, hátha fölsejlik valami kis áthallás ezekben a művekben. Aki akarja, sejthet, beleláthat valamit, aki nem, annak úgyis jó. Nem mai darabokat tűzött műsorára a színház. Ez egyébként jellemző volt az egész évadra. Most valahol a múltban, a 20. század legelején porolgatta a szövegkönyveket a színház dramaturgiája. A Pesti Színházban az angol–ír John Millington Synge darabja, A Nyugat császára, a Vígben Molnár Ferenc bohózata, A doktor úr látható.
A Nyugat császára
A kortárs drámairodalomból hátrafelé indulva Martin McDonagh-tól egyenes út vezet vissza John Millington Synge-ig. Ha úgy tetszik jobban, Synge előfutára volt annak a színháznak, amely sötét mondanivalójával, groteszk fekete humorával az utóbbi évtizedekben ismertté tette az ír drámát.
A Nyugat császára: Waskovics Andrea, Hegedűs D. Géza, ifj. Vidnyánszky Attila.
Nehéz sorsú, lenézett, életükbe beletörődött, kiábrándult emberekből áll az isten háta mögötti falu népe. Szívesen időznek a kocsmában, ez az egyetlen szórakozásuk. Egy esős, ködös estén érkezik hozzájuk a testileg-lelkileg nyomorultnak látszó, idegen fiatalember. Menekül valami, vagy valaki elől. Aztán megoldódik a nyelve, és csodás történetével egyszeriben felvillanyozza hallgatóságát. Kettéhasította apja fejét. Micsoda tett! Micsoda hősiesség! Micsoda színfolt az unalmas szürke világban! És a fiú mesél, a kusza és zavaros história egyre színesebb, magával ragadja a falubelieket, a hős rangja egyre nő hallgatóságában, a férfira vágyó leányok esedeznek kegyéért…
Ha mostanság egy színház színpadra viszi A Nyugat császárát, el kell döntenie, mit akar vele. Egy régi históriát elmondani az ír emberek világról, a falusi hangulatról? Megérteni, hogyan éltek akkor, talán később is a távoli világban? Egy szájhőst hőssé emelni, és általa bizonygatni, ilyenek a nép által áhítattal tisztelt figurák? Egy színésznek alkalmat kínálni szerepbravúrra? Vagy csupán, és ez sem lenne kevés, szórakoztatni. Rudolf Péter, aki rendezőként jegyzi a Hamvai Kornél fordítása nyomán született előadást, aligha döntött. Egy dologban biztos lehetett, és ezt teljesítette is, olyan profi módon, az első gesztustól az utolsóig tökéletesen kidolgozott produkciót akart létrehozni, amellyel meg tudja mutatni, mire képes rendezői technikája. Kár, hogy igazi mondanivaló híján mindez csak remek külcsín, nagyon jó minőségű technika maradt. Így azonban nem derül ki, mit jelent számára és számunkra ez a történet. A díszlettervező Bagossy Levente látványosan fölépített kocsmájában, amelynek távlatából még a kietlen ír vidék is feldereng, Kárpáti Enikő jól jellemző ruháiban a színészek egytől egyig pontos karaktert mutatnak. Mindenekelőtt ifj. Vidnyánszky Attila, aki ezúttal sem kíméli magát. Hibátlan színészi eszközrendszerének birtokában Christy Mahonja a tapogatózó rémülettől fokozatosan, egyre följebb és följebb srófolva játékát, jut el a nagyhangú biztonságig, hogy az ujja köré tekerve az edzett férfiakat éppúgy, mint a falusi lányokat, a tünékeny pünkösdi királyságból ismét csak a földre zuhanjon. Tud hősködni, de megmutatja a gyáva alattomosságot, a kisszerűséget is, ha kell, romantikus szerelmest játszik, aztán fájdalmas bohóckodásba kezd. Bírja erővel, lendülettel, kedvvel és tehetséggel a mesehős alakjának fölépítését. Mindez remek technika, de alakításának mélységei – a darab és az előadás igénye szerint – nincsenek. A reménykedő szerelmes és „bajnokának” kénytelen távozását örök veszteségként megélő Pegeen alakjában Waskovics Andrea jól érzékelteti a keményfából faragott lány röpke boldogságát, vad haragját és sorsába belenyugvó líráját is. Pontos karaktert formál Majsai–Nyilas Tünde az új férjre leső Mrs. Quin, Hegedűs D. Géza a kocsmáros Michael, Kőszegi Ákos az idős Mahon, Gyöngyösi Zoltán, a gyáva, szenteskedő Shawn, szerepében.
Mester Dávid hangulatfestő zenéje kíséri a végkifejletre színpadilag jól megtervezett grand guignolig sűrűsödő mesét. „Hőstörténet” a múltból. Semmi több.
A doktor úr
A színházi legendák úgy szólnak, Molnár Ferenc első színdarabját a Nemzeti Színház, nevezetesen az akkori új direktor, Beöthy László felkérésére írta. Más kérdés, hogy A doktor úr ősbemutatóját egy évvel később, 1902-ben az akkorra már az elegáns polgári világ kedvencévé lett Vígszínházban tartották. Ditrói Mór Vígszínházában, amely hivatásának tekintette, hogy a divatos, könnyed francia darabok helyett a modern magyar színjátékok otthona legyen. Molnár nem egyszer leírta, ha nincs Beöthy rendelése, nincs Ditrói magyar ciklusa, talán sohasem fordul a színház felé.
A doktor úr: Fesztbaum Béla, a háttérben Dino Benjamin.
De hát megírta A doktor urat és az első szárnypróbálgatás után már jöhetett a többi, A doktor úrnál szellemesebb, gunyorosabb, pergőbb, csillogóbb, csattanósabb komédia, amelyben mindig ott a mesterségbeli tudás bravúrja. És hiába jött olyan idő, amikor a hivatásos fanyalgók, sokszor a kultúrpolitika kívánsága szerint, idejét múltnak nevezték, a színház a mai napig, ha biztos sikerre vágyik, elővesz egy Molnár-darabot. És a siker általában nem marad el.
Valószínűleg erre gondolt a Vígszínház, amikor műsorára tűzte A doktor urat. Meg talán arra is, az ügyvédek mostani diadalmenetének idején kikacsintgatásnak sem lesz híján az előadás. Talán így is történt volna, ha a rendező Zsótér Sándor nem akar erőltetetten „ide” szólni. Nem a szöveggel és nem is a látvánnyal – hatásos Ambrus Mária újgazdag-ízlés szerint berendezett színtere a le-fölmászkáló, nyitott, belső lifttel –, inkább a tarka-barka, a szerepet túlbeszélő ruhákba öltöztetett (Benedek Mari munkája) figurák lefokozásával. Semmi értelme nincs, hogy a mérhetetlenül hiú, lehengerlő szónoki képességű, magabiztos, elegáns Doktor Sárkányból már-már slemil ügyvédecskét faragjon, és az éles eszű prókátorból is bolondot csináló, szeretni valóan furfangos betörőből piti bűnözőt. Molnár „hősei” ennél sokkal nagyvonalúbb figurák. Ez teremti meg az eredeti darab kesernyés humorforrását, működteti a bohózaton túl azt a Molnár Ferenc-i iróniát, amely ahogy egykor, úgy ma is képet ad a társadalomról. Ha ez nincs, hiába a jól-rosszul elmondott szellemes mondatok sora, hiába a nevetésre csábító helyzetkomikum, az előadás fáradt unalomba fullad.
A doktor úr: Fesztbaum Béla és Szántó Balázs.
Fesztbaum Béla, aki már nem egyszer bizonyította, ismeri, tudja a Molnár-stílust, Sárkány doktor magamutogató, öntömjénező belépőjével még próbálkozik, hogy megmutasson valamit az ügyvéd valódi alakjából, aztán, mint aki feladja, korrekten eljátssza a rárótt szerepet. Az egyetemi hallgató Dino Benjamin ügyeskedve csetlik-botlik a jónak látszó ötletébe belefeledkezett silány bűnöző alakjában. Balázsovits Edit rikácsoló, hisztérikus Sárkánynéja, Hegyi Barbara visszafogott, sértett és sértődött nevelőnője, Józan László semmit sem értő iskolatársa, Szántó Balázs csábító, bájgúnár fogalmazója, Pálos Zsuzsa hideg szobalánya mellett a színház egyetemi hallgatókkal egészítette ki csapatát. Remélhetőleg Rudolf Szonja (Lenke), Ertl Zsombor (Bertalan), Reider Péter (Földrajztanár, Első rendőr) és Kurely lászló (Igazgató, Második rendőr) nem ebből az előadásból tudja meg, milyen is Molnár Ferenc színháza.
Az előadás kezdetekor egy oroszlánfejes figura fekszik elnyúlva az egyik kereveten, aztán kerevettől kerevetig sétál, figyel. A második felvonásban már Csató kardbojtjával játszadozik, tétova erotikus jelenete van a ház asszonyával, aztán a rumli kezdetén kisétál. Hihettük volna, hogy védi a háziakat, ha már ott van, de nem. Többet nem jön vissza. Csak a feje, immár Sárkányné díszeleg alatta, aztán ő is leteszi, és ott marad örök időkre.
Íme, amikor az állatok királya két lábra áll.
Fotók: A Nyugat császára: Vígszínház/Szkárossy Zsuzsa; A doktor úr: Vígszínház/Dömölky Dániel.