A Wikipedia megfogalmazásában: „A faji megkülönböztetés elleni küzdelem nemzetközi napját (röviden: antirasszista világnap) március 21-én tartják.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlése 1966. október 26-án, a 2142. számú határozatával jelölte ki e napot, annak emlékére, hogy 1960-ban a dél-afrikai rendőrség Sharpeville-ben ezen a napon tüzet nyitott és ölt meg 69 embert, az apartheid rezsim által hozott, a nem fehér lakosság mozgását korlátozó törvény elleni békés tüntetés során. A határozat egyben felszólította a nemzetközi közösséget, hogy növelje erőfeszítéseit a faji megkülönböztetés minden formájának megszüntetése érdekében. Az emléknappal arra kívánják irányítani a figyelmet, hogy vannak olyan folyamatok a világban, amelyek egyes embercsoportok kitaszítását kezdeményezik azok köréből, akik hozzáférhetnek a mindenkit megillető kulturális, és anyagi javakhoz.

Az antirasszista világnap célja:

# a faji megkülönböztetés folyamatának megállítása;

# a különböző kultúrák egymás mellett élésének szükségessége és törvényszerűségének hirdetése;

# az egymás jobb megismerésének és elfogadásának elősegítése;

# megemlékezés azokról, akik a faji megkülönböztetés elleni harcnak szentelték életüket.

Vagyis a cél – amióta világ a világ – az, ami maradéktalanul talán sohasem érhető el: emberarcú emberiség megteremtése mindenütt a Földön.

És most a királylányról:

Clementina Vaughan a titkárnőm volt – és hazájában valóban királylány! Fenséges asszonyként keresett nálam munkát az 1980-as évek közepén… Egy csendes délelőtt rám csörgött Rósás Hilda, a világon azóta is egyedülálló angol–német nyelvű napilapunk, a Daily News-Neueste Nachrichten szerkesztőségi titkárságának kincset érő vezetője (angolul, németül és magyarul egyaránt gyors- és gépírt, ismereteim szerint tudását és készségeit a budai Naphegy tetején levő hírügynökségi központban még csak megközelíteni sem volt képes senki más).

„Főnök, egy nigériai hölgy keresi telefonon!” Ez a hölgy volt Mrs. Clementina Vaughan: így mutatkozott be, s ekkor csak annyit kért feltűnően szép kiejtésű angolsággal, engedjem meg, hogy eljöhessen a szerkesztőségbe.

Másnap megérkezett egy finom vonalú, vékony, koromfekete bőrű ifjú szépség. Megjelenésével egyetlen pillanat alatt elbájolta a ház főportását, aki önkéntes vállalkozóként felkísérte útitársát a liftben. Majd ugyanígy járt az egész szerkesztőség, angolok, magyarok és németek egyaránt. Még a munkatársak női csapatának zöme is elámult, ami azért nem akármi, ha a gyengébb nem egy szépségéről van szó. Szó se’ róla, engem is rövid úton elbűvölt (este be is vallottam a feleségemnek, aki megértőnek bizonyult, már akkor is több évtizedes tapasztalatok birtokában). 

A lényeg persze ez után következett: Clementina asszony rövid bevezető után közölte, hogy eredetére nézve királylány, s ennek ellenére munkát keres. Azt, hogy dolgozni szeretne, azonnal felfogtam, nigériai uralkodói család után azonban hiába kutattam az emlékezetemben. De gyorsan elmagyarázta, mi is a nem egyszerű alkotmányos helyzet Nigériában. A hatalmas nyugat-afrikai ország szövetségi állam ugyan, elnökkel az élén, de valójában törzsek közössége. A kisebb törzsek élén az egységes államon belül törzsfőnökök állnak, a nagyobbak és egyes törzsi közösségek felett pedig királyok uralkodnak a köztársaságban. Ő egy ilyen király lánya. Egyszerű, ugye?

Tina úgy került Budapestre, hogy a Nigériában neves-tudós Vaughan família ifjú sarja Magyarországon tanult és lett orvosdoktor. Aztán Lagosban feleségül vette a királylányt, s most mindketten azért vannak itt, mert férjuram posztgraduális doktori képzésen vesz részt Magyarországon. Eközben a feleség is szerette volna elfoglalni magát, hogy ne unatkozzék.

A Daily News-t naponta olvasta, erről jutott eszébe, megkísérli a lehetetlent: hogy dolgozzék, amire előtte sosem gondolt. Viszont sokfélét tanult gyermekkorában, hiszen illő királyi nevelést kapott. A szülei Angliában járatták iskolába, ahol – miként az egy úri kisasszonyhoz illik – megtanult viselkedni, táncolni, hímezni, főzni, gyereket gondozni, magas fokon angolul, és nem utolsósorban gyors- és gépírni. Úgy gondolta, ennek az utóbbinak veheti hasznát a magyarországi szerkesztőségben.

Igaza lett. Amikor 1987-ben elbúcsúztunk, mivel átvettem új megbízatásomat, a Képes7 főszerkesztői posztját (ezt a népszerű magazint akkor a német Stern és a francia Paris Match magyar testvérének tekintettük, amihez hasonló korábban nem jelent meg nálunk) – már a lap egyik leghasznosabb technikai munkatársa volt, anyanyelvi szintű angol lektorként is megbízhatóan bevált.

Egy idő után tájékoztattak, hogy Tina egyik óráról a másikra hagyta ott a Daily News-t, és nem ok nélkül. „Lekoszosnégerezte” egy szerkesztőségi fiatalasszony; a fekete asszony erre egyetlen szó nélkül felállt, összeszedte a holmijait és távozott. Kilépésének hivatalos formaságait is a férjével intéztette el. A szerkesztőség csendes többsége pedig – ez is fontos része a történteknek – a „négerezőt” szorította rá rövid úton a kilépésre.

Csak azért, hogy happy enddel is szolgáljak: két évvel később diplomáciai úton kaptam egy csomagot Afrikából: egy fiatal nőt ábrázoló faszobrot, hátoldalán angol és magyar nyelvű szöveggel: „Tamás Kocsis úrnak. Üdvözlettel Lagosból, Nigéria. Tisztelettel Tina Vaughan és családja”.