Arad, Batthyány – Göncz Árpád

1849. október 6. számunkra a nemzeti gyász örök napja. Nem felejtjük: akkor végezték ki Aradon az 1848–49. évi szabadságharc 13 honvédtisztjét, Pesten pedig ugyanazokban az órákban hajtották végre a gróf Batthyány Lajos egykori miniszterelnökre kiszabott halálos ítéletet.

Fájdalmas véletlene a sorsnak, hogy október 6-án törtélelemalakító halottjainak száma 7 éve egy 15-ik halhatatlannal bővült: 2015 óta a kivégzett aradi vértanúk és Batthyány Lajos gyásznapja mellett, október 6. a magyar történelemből kitörölhetetlenül, Göncz Árpád halálának emléknapja is.

Miért is? Göncz Árpád (1922. február 10.–2015. október 5.), a Wikipedia egyetlen mondatba foglalt lényegre tömör megfogalmazásában: „József Attila-díjas magyar író, műfordító és politikusa Magyar Köztársaság elnöke 1990 és 2000 között… Az 1956-os forradalom után életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték” és „az 1963-as amnesztiával kiszabadulhatott a fogva tartásból”. Irodalmi tevékenysége széles körű volt, elsősorban J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura című regényének mára kultikussá vált műfordítása által ismeri a nagyközönség (a művet első ízben 1981-ben adták ki magyarul.)

Lehet választani, ki, miért szerette életében, s tiszteli, becsüli ma…

Úgy élt közöttünk és úgy ment el közülünk, hogy csak elkésve vettük észre: Prima Primissima lett a 20. század, az ezredforduló magyar politikusai közül. Ritkán felbukkanó történelemformáló államférfi volt a politikushad vegyes sokaságában. Bölcs gondolkodó, és amikor kellett, bátran is cselekvő értelmiségi, bármi volt is annak éppen az ára. S így volt mindenekelőtt óriás szív s lélek, mint az örök Lóci Szabó Lőrinc halhatatlan verseiben és példásan igaz, hús-vér Nemecsek a valóság Pál utcai grundján.

Ma már talán senki sem vitatja: megkérdőjelezhetetlen a helye a magyar történelem Pantheonjában.  Mert egyedülálló az, ahogyan élt, minden helyzetben, bárhogyan alakult a sorsa, bármi történt vele, rabságban, hétköznapi polgárként vagy az ország első embereként. Ő maga volt a testet öltött humanizmus, tisztesség, szabadság, demokrácia. És utánozhatatlanul példamutató mindaz, amit összességében alkotott s a nemzetére örökített.

Göncz Árpádtól úgy vett búcsút egy ország, ahogyan történelmünk évszázadai alatt kevesektől. Tengernyien kísérték utolsó útjára Óbudán – úgy és ott, ahol kérte, sok évtizede barátai, sorstársai, harcoló társai szomszédságában –, és milliók könnyezték meg a televíziókészülékek előtt.

Ránk hagyott politikai végakarata – ránk hagyott kötelezettség! Göncz Árpád két meghatározó gondolatát idézem. Az egyiket akkor mondta, nekünk, újságíróknak, amikor a frissen megalakult országgyűlés 1990-ben elnökévé választotta, és ezzel az alkotmány értelmében abban a pillanatban a harmadik köztársasági (akkor még) ideiglenes elnöke lett.

„Az élet megtanított rá – mondta teljesen váratlanul –, hogy ha a gyűlölet a politika katalizátora, bármi lesz is a folyamat közvetlen eredménye, a gyűlölet az örök törvényeknek engedelmeskedve megmarad és mérgez „

Az alábbiak pedig parlamenti felszólalásában hangzottak el, 1990. augusztus 3-án:

„Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei, akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.”

Ami ma még időszerűbb, mint akkor volt, amikor elhangzott!