Mi, ki következik Merkel után? A német kereszténydemokraták (CDU) – ilyen sem volt még, koronavírusos világ, hipermodern technika – jórészt digitálisan megtartott kongresszusán nem könnyen, de eldőlt, ki lett Angela Merkel (illetve a „Mutti” által hosszú távra szánt, de máris alkalmatlannak bizonyult Annegret Kramp-Karrenbauer helyett) utóda a párt elnöki székében.
A merkeli vonal folytatását ígérő Armin Laschet, Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnöke győzött, aki már azt is bejelentette, hogy indulni akar a kancellárjelöltségért is. Az új CDU-elnök és tartományi miniszterelnök úgy nyilatkozott, hogy a CDU-t Európa legmodernebb pártjává, a nők, a fiatalok és a bevándorlók számára vonzó politikai tömörüléssé kívánja tenni. Rá széles körben úgy tekintenek, úgy, hogy személye Merkel munkásságának kontinuitását jelenti, és úgy tartják, a kancellár asszony is őt látja szívesen a pártvezetői székben.
A német politikai élet legfőbb vezetői azonban jól tudják, hogy az igaz kérdésre még nyitott a válasz: ki lesz Németország új kancellárja a szeptember 26-án megtartandó Bundestag (parlamenti) -választások után? S példátlan módon úgy, hogy az uniópártok csak néhány hónappal a választás előtt döntik el, ki legyen a kancellárjelöltjük.
Amit senki sem vitat: korszak zárul le azzal, hogy Angela Merkel nem indul újra a kancellári tisztségért. 2000 és 2018 között volt a Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnöke, 2005 óta pedig Németország kancellárja országa első női kormányfője, ráadásként „oszi”, keletnémet ifjúsággal a háta mögött. A Wikipedia szerint – nem alaptalanul – „Merkelt széles körben az Európai Unió de facto vezetőjének, a világ leghatalmasabb asszonyának, néhány kommentátor szerint pedig a ,szabad világ vezetőjének’ nevezik.”
Németországot pedig a hagyományos értelemben vett demokrácia biztos pontjának tekintik, Trump regnálása óta még inkább, mint korábban az USA-t. Ezért éppen most különösképpen nem csak német kérdés, ki és milyen lesz a folytatás…
Az Európa egyik kiemelkedően rangos politikai napilapjának tekinthető Neue Zürcher Zeitung teljes indokkal hívja fel a figyelmet: „A CDU politikai vezetési igénye túlhalad a Merkel-korszakon. „Akaratunk, hogy kormányozzunk és kitartsunk a jövő számára, töretlen. Ez éppen most rajtunk múlik” – hangzik a CDU elnökségének berlini nyilatkozatában.)
De kik lesznek a „rajtunk”?
Mert „Merkel továbbra is népszerű, és semmi biztosíték nincs arra, hogy azok, akik 16 éven át kitartóan támogatták, kitartanak-e majd pártja mellett akkor is, amikor már nem vele az élén indul harcba a szavazataikért – ismerte el éppen egyik lehetséges utóda, a bajor Markus Söder. Friedrich Merz, a kancellárságra pályázó politikusok egyike, Merkel régi ellenfele pedig már most azt hirdeti, hogy merkeli centrista politikát karakteres jobboldalival kellene felváltani.
És eközben új szelek fújnak a hagyományosan szövetséges, bajor testvérpárt, a CSU tájékán is.
A Keresztényszociális Unió (CSU) ideológiai alapjait pártelnökként anno Franz Josef Strauß (1915–88) fektette le: a Weimari Köztársaság idején működő Bajor Néppárt, illetve a katolikus Centrum Párt örököseként a második világháború után. Realistaként ő megelégedett azzal, hogy két szövetségi kormányban is miniszter, Bajorországnak pedig miniszterelnöke volt; 2002-ben viszont a bajor Edmund Stoiber indult a német kancellári posztért, ám veszített Gerhard Schröderrel szemben. Bajorországban azonban – ha nem érintetlenül mindmáig megmaradt a CSU dominanciája.
Erre alapozva emlegetik mind gyakrabban, hogy Markus Söder mai bajor miniszterelnöknek – aki rendre azt állítja ugyan, saját jövőjét Münchenben képzeli el –, „nem lenne ellenére a Berlinbe költözés”. Söder ugyanis Németország legnépszerűbb politikusai közé tartozik, s jóval kedveltebb bármelyik várható CDU-kancellárjelöltnél. Szakértők sora jelzi máris, hogy a bajor politikus nyitott bármilyen koalícióra, jobbra vagy balra: a szociáldemokratáktól (SPD) a liberálisnak számító szabad demokratákon (FDP) át a mind nagyobb választási sikereket arató Zöldekig (Bündnis 90/Die Grünen). S lebeg ez a lehetőség ezt annak tudatában, hogy a radikális, szélsőjobboldali Alternatíva Németország (AfD) – amelyik párttal senki sem működik együtt – akár minden korábbinál több szavazatra számíthat a hagyományos konzervatív pártok táborából, főleg Németország keleti, egykori NDK-s részében.
Eközben az sem titok, hogy a korábban Orbán Viktor politikai szövetségesének számító, de az elmúlt hónapokban ellenfelévévé változott, fiatalnak számító (50 év alatti), szintén bajor CSU-politikus, Manfred Weber hatalmi ambíciói is nagyobbak, mint az, hogy hosszú távon az egyébként látványos poszt, az Európai Néppárt EU-parlamenti frakciójának élén maradjon.
A CDU és a CSU ilyen feltételek között áll közösen és – korábban ritkán tapasztalt jelenségként – egymással szemben is éles versenyben az országos politikában.
A nemzetközi gazdasági körökben nagy befolyással bíró – és az elmúlt hónapokban Trump egymásnak pillanatokként ellentmondó, ide-oda sakkhúzásain alaposan megedződött – amerikai Bloomberg hírügynökség megfogalmazásában: „Angela Merkel német kancellár a stabilitás oszlopa volt az elmúlt két évtized nagyobb és mozgalmasabb részében, ám pártja, a konzervatív CDU csak most néz szembe igazán azzal a hatalmi vákummal, amit 2021. szeptemberi távozásával hátrahagy.”
És messze nem csak a pártjában. Ezért a kérdések legnagyobbika: mi történik közép- és hosszútávon Merkel után az NSZK-ban, nem mellékesen pedig az Európai Unióban, sőt a még szélesebb értelemben vett Európában? Mert itt – tetszik, nem tetszik – Németország az első számú, domináló gazdasági erő, amivel az folyamatosan él, s nem egyszer vissza is él politikai erőként is? Így bizonyosan nem eshet meg a jövőben sem fontos döntés a kontinensen a németek, érdekeik diktálta igen-je vagy vétót jelentő nem-je nélkül.
Unatkozni hát biztosan nem fog a következő években, évtizedekben a gyönyörűként, bölcsként, s a koronavírus átkától sújtva most megtörtként is megénekelt „vén Európa”…