(Írta: NJF) A kolumbiaiak számára az orosz–ukrán háborúskodás fejleményei nem kiemelt fontosságúak: a sok évtizedes folyamatos belháború (a bal- és jobboldali gerillákkal, a kábítószer-üzlet fenntartóival) eltompította együttérzésüket a világ más részein háborúskodó szenvedőkkel; Európa amúgy is messze van, Ukrajnáról meg csak néhány kifinomult érdeklődésű értelmiségi hallott eleddig. (A nyitó képen: Kolumbiaiak, akiket bevetettek Wagnerék ellen [is].)
Egy ukrajnai legionárius, brazil „banderinnal”…
Ezért is csodálkoztam, hogy egy-két napig tele volt a kolumbiai sajtó az Ukrajnában zsoldoskodó kolumbiaiak ügyeivel (akiket az ukrán katonatisztek – úgymond rasszista alapon – sértegettek). Később a női labdarúgó-világbajnokságon jól szereplő hazai csapattal kapcsolatos tudósítások elvonták az olvasói figyelmet az ukrajnai fejleményekről… Néhány háttéranyag azért elkészült Bogotában, ezek alapján írtam összefoglalómat, hogy segítsem kicsit eligazodni a magyar olvasót zsoldosügyekben….
Az alapkérdésre – Mit keresnek a kolumbiaiak Ukrajnában? – egyértelműnek látszik a válasz: elsősorban pénzt (ha sokat nem is, de megkereshetnek legalább havi két és fél ezer amerikai dollárt, ami kolumbiai viszonyok között nem elhanyagolható jövedelem). Vagyis: nem elsősorban ideológiai alapon utaztak a távoli országba, mint – mondjuk – annak idején a nemzetközi brigádosok, hogy kiálljanak a vártára Madrid határán… Azt a tudást adják el (az egyetlent), amihez értenek: a harci ismereteket. Katonák és gerillák jó három nemzedéke lövöldözött egymásra, sokan más (civil) tevékenységgel nem is próbálkoztak eddigi életükben. A mostani – viszonylagos – béke viszont fölöslegessé tette e felhalmozódott speciális tudást, lecsendesedtek az egymást és a kormányerőket (no, meg főleg a fegyvertelen vidéki parasztokat) lövöldöző irregulárisok: a gerillák, s ezzel párhuzamosan csökkenteni lehetett (és kellett) a regulárisok – a kormánycsapatok, katonák, rendőrök – földuzzasztott seregét is. Óhatatlanul kialakult egy – nem kis létszámú – „elbocsátott légió”. Ennyi embert a társadalomba visszailleszteni nem egyszerű dolog: mihez kezdjenek a csak fegyverhez értő, a politikában, a gazdaságban, a kultúrában, a demokráciában eligazodni is képtelen polgártárssal? A kormányzat nem volt/nincs fölkészülve ezen különleges probléma kezelésére, mit tegyen ekkora – polgári értelemben szakképzetlen – tömeggel. Segélyezni sem lehet őket a végtelenségig. Az őrző-védő vállalkozások is túltelítettek már… „Munkásfelvételt” csak a narkóüzlet hirdet: neki mindig szüksége van fegyverhez értő segítőkre, ám az elbocsátott légió számára korántsem nem vonzó a csatlakozás a (szervezett) bűnözéshez.
Akik eddig a belháborúból éltek, munkalehetőség nélkül maradtak. Családjukkal együtt, megélhetési kilátások nélkül. A katonáknak-rendőröknek előtte az állam fizetett (elég jól), a gerilláknak pedig a narkóbizniszből cseppent (elég sok) zsozsó. Helyzetüknél fogva (harci gyakorlatuk okán) árfolyamuk a nemzetközi zsoldospiacon egyre följebb kúszott, amivel sokan éltek is. Ukrajna már a – mostani – háború elején kért (és kapott) katonai szakértőket, kiképzőket több országtól, köztük Kolumbiától is. Az első néhány tucatnyi kolumbiai – leszerelt – katona így érkezett („hivatalosan”) az ukrajnai hadszintérre: segítendő pl. az aknamentesítésben vagy a harcászati felderítésben. Ne feledjük: a kolumbiai (reguláris) fegyveres erőket évtizedek óta az USA készítette föl, elsősorban a narkógerillák elleni hatékony harcra. A gerillák pedig a napi, éles gyakorlatban sajátították el az alapvető háborús ismereteket. Ukrajnai ázsiójukat emelte az is, hogy bőrszínük nem volt túl fekete (a rasszizmust hagyományosan „művelő” ukránok körében egy – akármilyen jól kiképzett – afrikai vagy ázsiai zsoldosként sem rúghatna labdába). Még így, „kreolbarnán” is posványos előítéleteket keltettek az „árja” ukránokban…
Bár az érintettek (Kolumbia diplomatái, tiszteletbeli konzuljai) tagadják a „toborzást”, Latin-Amerikában szabadon terjesztették/terjesztik az ukrajnai „nemzetközi légiók” felhívásait és részletes ismertetéseit a csatlakozás mikéntjéről: a „harci tapasztalattal” rendelkező jelentkezőnek valahogyan el kell jutnia a helyszínre (a repülőjegy mintegy ezer dollár Ukrajnáig vagy legalább Lengyelországig, ez nagyjából tizenhárom havi átlagbér, azaz 13 millió peso), ott meg kell keresnie az első toborzóirodát (bőven van belőle), és máris szerződhet „internacionalistának”. Kézhez kapja első zsoldját (minimum kétezerötszáz USD-t, ebből lehet hazautalni a családnak is), megkapja egyéni felszerelését (fegyver-lőszerellátmány, egyenruha – melyen kívánsága szerint – föltüntethetik országa színeit is az ukrán alatt), betagozzák egy ukrán katonai magasabb egységbe (ahol étkezéséről és egyéb ellátmányáról is intézkednek), és akár már másnap bevethetik: nincs szüksége katonai kiképzésre, elég a parancsokat fegyelmezetten végrehajtania, ehhez sokszor tolmács sem nagyon kell. A parancsokat ukrán tisztektől kapják, az ukrán hadsereg operációiban vesznek részt… A zsoldosokat külföldi munkavállalókként, „nemzetközi önkéntesekként” kezelik, akik saját akaratukból vesznek részt a fegyveres konfliktusban. Ezen akaratukat ukrán területre lépéskor írásban is megerősítik… A meginterjúvolt kolumbiai harcosok is munkavállalóként jellemezték magukat…mint a viszonylag népes amerikai (USA) és európai (főként spanyol- és németországi) megélhetési migráció tagjai. „Csak annyi a különbség, hogy mi háborús körülmények között dolgozunk” – mondta egy internacionalista.
Az egyik zsoldos arra a kérdésre, megérte-e az ukrajnai frontra kijönnie, ezt válaszolta: „Nagyon is. Nem kell otthon a munkanélküli segélyért kuncsorognom, bőven van pénzem, ez az ország (Ukrajna…) élhető, a lányok is szépek. És kicsit világot is látok…”
A nyelvi gondok persze kezdettől léteznek: az ukránok számára érthetetlen idiómán kommunikáló „bajtársak” idegen test maradnak a harctéren is. (Az orosz zsoldosok nem „idegen” légióként működnek: ők oroszok túlnyomó többségükben, beleértve a „piszkos tizenkettő” mintájára börtönökben verbuváltakat is… Az ukrajnai légiót sem nevezik „étranger”-nak, mint a franciát: „nemzetközi” a jelzője.) A „faji” megkülönböztetés is jelen van (kis mértékben) – de a világsajtóban tiszavirág-életű szenzációnak számító ukrán–kolumbiai összetűzés messze nem kapott akkora figyelmet, mint a Prigozsin-féle zsoldos-sereg Putyin-ellenes lázongása… A Kolumbiából érkezettek érzik azt is, hogy az elhárítók számára ők eleve gyanúsak a feltételezett kábítószeres kapcsolataik miatt. (Vannak olyan értesülések, amelyek szerint a kábítószer-bárók „beépítették” embereiket a zsoldosok közé, hogy USA-ellenes harci tapasztalatokkal gazdagodva térjenek haza…)
A honvágy (Kolumbia túl messze van…) is gond, egyik oka lehet annak, hogy a külföldi zsoldosok körében a (zsoldos-)szerződésüket felmondani kívánók, a dezertőrök, a magukat az oroszoknak megadó kolumbiaiak száma átlag fölötti.
Az ellenség (az oroszok) hozzáállása is elriasztó tényező: a külföldieket (azaz: a nem ukránokat) eleve terroristaként kezelik, akikre a nemzetközi (pl. genfi hadifogoly-védelmi) egyezmények nem vonatkoznak. A kolumbiai lapok szerint jelenleg mintegy ötven honfitársuk zsoldoskodhat Ukrajnában. Ha hinni lehet az egyik nyilatkozónak, eddig legalább huszonöten elestek már (ezzel a zsoldosok veszteséglistáján a negyedik helyen állnak, a grúz, amerikai (USA) és belorusz „kollégák” mögött. A zsoldosok egyik harcoló félnél sem jelentenek döntő tényezőt, de bizonyos hadműveleteknél számolnak velük, mint könnyebben föláldozhatókkal…
A kolumbiai közvélemény nem támogatja a külföldi „katonai munkavállalást”, a bloggerek hazahívják honfitársaikat Ukrajnából, de továbbra is számítani lehet magukat zsoldosként érvényesítőkre. Amíg van háború (és az mindig van valahol), addig zsoldos is lesz…
(A cikkhez fölhasznált forrás: https://cambiocolombia.com/articulo/conflicto/mercenarios-colombianos-en-ucrania-verdades-mentiras-y-falta-de-oportunidades; képek: a „Cambio” bogotái lap illusztrációi.)