Egy magyar milliárdos, akit nem szippantott be a NER (2.)

Kétrészes interjút készítettünk Füzesi Attilával (a nyitó képen), aki huszonévesen lett milliárdos egy reklámújság kiadásával és terjesztésével Moszkvában, ahol történelemtanárként diplomázott. Eddig elsősorban a kezdetekről mesélt, de a most következő részből azt is megtudhatjuk, hogy a szó semmilyen értelmében sem nevezhető hétköznapi embernek. (Az interjú első része itt olvasható, tessék kattintani!)

– Az otthonáról csak fotókat láttam egy magazinban és a képek alapján, ott minden luxus megtalálható.

– Így igaz. Nem vagyok álszerény: igen szép és igényes házban lakom, szép kocsival járok. Nem azért vettem, hogy másoknak mutogassam, hanem, hogy a családommal – nagyon szép feleségem van – jól érezzük benne magunkat. Az első és második autóm is Zsiguli volt és utána ültem át egy Volvóba: biztonsági és kényelmi szempontok miatt. És a legjobb barátom, akivel az általános iskola első osztálya óta együtt vagyunk, itt ül a szomszéd szobában.

– Ezek szerint nem került be a magyarországi felső tízezerbe és a NER sem tudta beszippantani?

– Én csak azokkal tartom a kapcsolatot, akiket tisztelek és szeretek. Sosem voltak állami megrendeléseim és nincsenek különösebb politikai kapcsolataim sem. Ha véletlenül volt is, akkor az inkább a barátság miatt és nem az előnyszerzésből. Azért találkozom valakivel, mert kedvelem vagy érdekel, mint ember. Nos, ez a nagy luxus az életemben.

– Hogyan tudta kivédeni, hogy ne legyen bekötve NER-hez?

– Nem vagyok akkora potentát és senkinek nem léptem a tyúkszemére. Többször beszélgettünk a feleségemmel arról, hogy vajon, ha kétszer ennyi vagy tízszer ennyi lenne a vagyonunk, akkor másképpen élnénk-e és a válaszunk mindig az volt, hogy nem. Én így élvezem az életemet, mint amilyen, kicsit itt, kicsit ott, kicsit amott, de ha öt év múlva leülünk beszélgetni, biztos mást fogok mondani és csinálni, mert engem ez hajt.

– Csak ötvenkét éves, még nagy lehetőségek állnak ön előtt. Kérdés, hogy mennyire szeretett bele az ingatlanfejlesztésbe?

– Nagyon fontos, hogy profi szakemberekkel dolgozom együtt és én csak tanulgatom ezt a szakmát. A kezdetekkor minden tárgyalásra beültem és olyan fogalmak repkedtek a levegőben, amikről azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák őket.

– Ennek köszönhette, hogy a csillaghegyi, 75 lakásos Residence luxuslakópark építkezése, amellyel 2016-ban belevágott az ingatlanbizniszbe, majdnem botrányba fulladt és milliárdos kártérítési per, valamint rendőrségi nyomozás is követte?

– Sajnos, igen. Óriási csúszás volt a lakások átadásában, mert rosszul választottuk ki a generálkivitelezőt, illetve a bonyolító céget. A generálkivitelező megvezetett minket, majd feljelentett bennünket csoportosan elkövetett önbíráskodás gyanújával, mi pedig sikkasztás gyanújával tettünk ellenfeljelentést. A pert – és vele mintegy két és fél milliárdot – meg is nyertük jogerősen, de tudtuk, hogy egyetlen forintot sem fogunk kapni. Mégis fontos volt ezt a vevőknek felmutatni. Egyetlen szerződést sem mondtunk vissza, pedig az a szerződés, amit három-négy évvel ezelőtt kötöttünk meg, köszönő viszonyban sem állt a ráfordításokkal. Volt, aki a csúszás miatt elállt a szerződéstől, de a 75 vevőből talán tizenegy-tizenkettő lépett vissza. Ne feledje, hogy mi minden beruházásunkat saját erőből, bankhitel nélkül oldjuk meg és nyilvánvaló, hogy ennél nem tudtunk hatalmas profitot szerezni. A második ingatlanfejlesztésünknél, a kelenföldi Etele tér közelében épülő 96 lakásos háznál már taktikusak voltunk és ott egyetlen lakást sem adtunk el előre. Időközben, saját kárunkból tanulva, saját beruházási csapatot hoztunk létre, így az építkezések fővállalkozói is mi vagyunk. Most pedig Zuglóban nyertünk egy pályázaton és ott építünk egy ötvenlakásos házat. Mi csak ilyen keretek között maradunk, mert nyugodtan szeretek aludni. Az a filozófiám, hogy amit nem nyertem meg, az nem fáj, de amit elvesztettem az nagyon.

– Volt ilyen?

– Igen, volt, amikor hazajöttem és azt hittem, hogy én vagyok a fenegyerek és nekem minden sikerülni fog.

– Ez volt az alumíniumöntöde itt, Magyarországon, ami 4,5 milliárd forint éves bevételt ért el?

– Ebben csak tulajdonos voltam, de aztán megkaptam a nagy pofont. A cég alumíniumhulladékokat vásárolt és dolgozott fel, nagy multi cégeknek szállított, de a termelés nagyon érzékeny volt a fém tőzsdei árfolyamára, amit nem sikerült megfelelően kezelnünk. Majd kiderült, hogy nem tudjuk fizetni a bankhitelt, amit nem is értettem, hogy miért kellett, de úgy döntöttem, nem engedem bebukni a céget. Tudom, nem ez volt a legjobb megoldás, de nem akartam a bankot sem átverni. Hatszázmilliót fizettem a banknak, majd háromszáz millióért eladtam a céget, de legalább nyugodtan tudtam aludni. Igaz, nem ez volt a legjobb üzletem, de nem kerültem így sem a padlóra, és az a típusú ember vagyok, aki élvezem, hogy az agyamat tornáztatom és tele vagyok állandóan új ötletekkel. Azzal együtt, hogy újat kezdeni mindig nagyon nehéz, költséges, nem mindig sikeres, de nagyon tanulságos.

– Háromszázmilliót bukott?

– Nem, sokkal többet, de a cég megmaradt, nem kellett az embereket elküldeni, úgy tudom, hogy a mai napig is létezik és az én lelkem tiszta maradt.

– Kicsit szokatlan ez a tisztességes viselkedés.

– Miért, egy üzletembernek feltétlenül tisztességtelennek kell lenni? Nyilvánvaló hogy nem ejtettek a fejemre, ha valaki ki akar használni, akkor már tapasztalatból, rutinból ráérzünk, meg nyilván mi is ügyvédekkel dolgozunk, de alapból nem ezt gondolom a partnereinkről.

– Mint tudjuk, Magyarországon élünk. Azzal sem került szembe, hogy le kellett fizetnie embereket?

– Nem és ezt senki nem hiszi el. Eddig két önkormányzati telket vettünk úgy, hogy nem ismertem a polgármestereket és soha nem találkoztam velük.

– Üzletemberként mennyire elégedett azzal a gazdasági környezettel, ami most van Magyarországon?

– Az elmúlt öt év főleg az építőiparban igen nagy lehetőséget biztosított, még nekem, tanulatlannak is. Gondolok itt a különféle kedvezményekre, főleg az ötszázalékos áfára, amit, persze, mindenki beépített az árba és így a kivitelezés ára is megduplázódott. De, hogy mi lesz a következő öt évben, az kiszámíthatatlan. Megrémisztenek az elszálló inflációs adatok, a zöldhitel még kitart, de kicsit félek a hét-nyolcszázalékos emelkedő kamatoktól. Azon gondolkodom, hogy legrosszabb esetben egyetlen lakást sem adok el. Nyilvánvalóan nem ez a realitás, de akkor marad maximum ötven, hatvan lakásunk, és az akkor is érték lesz.

– Mennyire foglalkozik a közhangulattal, az emberek életével?

– Mint egy átlagember. Nekem is van véleményem, amit a barátaimmal, vagy a legszűkebb környezetemmel osztok meg. Ha arra kíváncsi, hogy politizálok-e, a válaszom nem.

– Mikor és miért döntött úgy, hogy honosítja a szovjet címeres tanári diplomáját és Kecskemét mellett, Fülöpjakabon, a helyi iskolában hetente kétszer történelmet tanít a hetedik és nyolcadik osztályosoknak?

– Nekem ott van a tanyám, egy kis birtokom.

– Miért pont ott?

– A történet romantikával kezdődik. Kétéves volt akkor a harmadik gyermekem, akinek orosz az édesanyja, és meg akartam neki mutatni a magyar tanyavilágot. Októberben persze már minden tanya zárva volt, kivéve a fülöpjakabit, ami egy kis birtok volt és akkor odamentünk. Nagyon kedves házaspár fogadott bennünket és annyira megtetszett az a hely, hogy egy hónapig ott maradtunk. Feljártam Budapestre dolgozni, a kis családom lent maradt és egyszer csak kibukott belőlem, hogy szeretnék egy tanyát venni. Kiderült, hogy az 1100 lakosú faluban, Fülöpjakabon, hajdanán, 1927-ben, a Klebelsberg-féle iskolarendszer részeként épült egy tanyasi iskola, négyosztályos tanteremmel, ami eladó, az iskolához tartozó földdel együtt. Borzasztó állapotban volt, de megláttam benne a lehetőséget, és 2003-ban megvettem. Elkezdtük a renoválást, minden évben csináltunk vele valamit és szépen, lassan kiteljesedett. Aztán még földet vettünk és mostanság már gazdálkodunk is. A hobbim lett, hogy felülök a traktorra, kimegyek tárcsázni, szántani, és nagyon jól érzem magam. Így kerültem ide, és visszatérve a tanításhoz, bementem a helyi iskola igazgatójához, és megkérdeztem, lenne-e lehetőség arra, hogy a nyolcadikos osztályosokat történelemre tanítsam. Nem utasított el, sőt, azt mondta, menjek be hospitálni a történelemórára és a végén a tanárnő felajánlotta, hogy a következő két órát tartsam meg. Rengeteget készültem rá, nagyon izgultam, de jól sikerült, befogadtak és a tavalyi tanévben már óraadó tanárként lehettem ott. Akkor jött az újabb ötletem, hogy támogatni szeretném az iskolát, és csak azt kérem, hogy a német nyelv mellett, vezessük be az angolt is magas óraszámban és anyanyelvi tanárokkal, mert a saját gyerekeimnél tudom, hogy ez mekkora előny nekik. A tanárok nagyon jó fejek voltak, megszavazták és tavaly már egy ausztrál lány, egy San Diego-i fiú és a lányom, aki Bostonban járt egyetemre, jártak Fülöpjakabra tanítani.

– Az iskola keresi meg a tanárokat, vagy ön?

– Én keresem meg őket és a honoráriumuk nagy részét is én fizetem. Nagyon szeretnék odáig eljutni, hogy a heti két-három helyett heti tíz-tizenöt órát tanuljanak angolul a gyerekek és ez már komoly finanszírozást követel. Ezért hoztam létre egy alapítványt tízmillió forintos induló tőkével, hogy az iskola mind a 70 diákja lehetőséget kapjon arra, hogy tanuljon meg egy világnyelvet anyanyelvi angoltanároktól, akik naponta utaznak oda az órákra Budapestről. Közben annyira belejöttem a tanításba, hogy ebben az évben már elvállaltam a hetedik osztályt is. Hetente négy órám van, két napot vagyok az iskolában és nagyon élvezem. Olyan ez, mint egy üzleti vállalkozás, csak itt nem pénzt keresünk, hanem gyerekeknek adunk tudást, hogy nagyobb esélyük legyen arra, hogy boldogulni tudnak majd, ha felnőnek. De ezt is ugyanúgy meg kell szervezni és itt is vannak problémák, gondok, sikerek, örömök. Most például elhatároztam, hogy három nyolcadikos tanulót elviszünk magunkkal a dubaji világkiállításra és márciusban a teljes nyolcadikos osztályt elvisszük Krakkóba és Auschwitzba. A történelemben a 20. századnál, azon belül is a vészkorszaknál tartunk és úgy gondoltam, hogy a gyerekek sokkal jobban meg fogják érteni, át fogják érezni azt, ami a tankönyvekben száraz tényekkel szerepel. A költségeket természetesen én állom és örömmel teszem.

– Jól érzem, hogy ez már nem hobbi, hanem elkötelezettség és szenvedély?

– Igen, én is így érzem. Különös tekintettel arra, hogy az iskola nagyon kicsi, és a törvény szerint tizennégy főnél kisebb létszámmal nem lehet önálló osztályt indítani. Így az is fontos lett nekem, hogy megmentsük az iskolát. Most még az egyik osztályban tizennégyen, a másikban tizenöten vannak, de nagyon billegünk. A fejünkbe vettük, hogy rangos iskolává fogunk fejlődni, és elindítjuk az iskolabuszunkat, pályáztunk rá, pénzt is kaptunk, de buszt egyszerűen nem lehet kapni. Amíg nem lesz, addig a polgármesteri hivatal segítségével visszük a gyerekeket a közeli falvakból az iskolába. Nem vagyunk gazdag iskola, de azáltal, hogy kicsik vagyunk, sokkal céltudatosabban tudunk foglalkozni a gyerekekkel. Most az a fő cél, hogy a következő beiratkozásnál nőjön a gyereklétszám. Mi elmegyünk értük és haza is visszük őket. Meglehet, hogy szerdán és pénteken, amikor tanítok, én fogom a buszt vezetni megfelelő jogosítvánnyal és valószínű, hogy az igazgató is beül a busz volánja mögé.

– Ehhez persze hozzátartozik, hogy szocialista gyártmányú autókat gyűjt, van belőlük már hatvan darab, a személyautótól, a teherautón át, a mentőautóig.

– Így igaz, és ez azzal kezdődött, hogy attól a barátomtól, akit már említettem, a 40. születésnapomra kaptam egy régi Ladát. Akkor elszabadult a pokol. Attól kezdve, vettem csak vettem, de csupán szocialista autót. Itt, a tanyán építettem fel számukra egy hangárt, úgy, hogy én ültem a markológépen, amikor az alapokat kiástuk.

– Használják is valamelyiket?

– Persze, minden hétvégén. Ezért van buszos jogosítványom is, mert nagy a család, és ha kedvünk támad fagyizni, ebédelni, akkor átbuszozunk több falun is.

– Említette, hogy nagy a család. Moszkvában egyedül élt vagy megnősült?

– Nem nősültem meg, de családot alapítottam. Előtte volt egy magyar feleségem, akivel ma is nagyon jó a kapcsolatom. Még diákok voltunk, amikor idehaza egymásba szerettünk, lett két közös gyermekünk, de ahogy lenni szokott, Moszkvában megismerkedtem egy orosz hölggyel, ő nem lett a feleségem, de tőle is van két gyermekem és ők is itt élnek Magyarországon. Aztán a sors úgy hozta, hogy amikor visszatértem, rátaláltam a mostani feleségemre, akivel tizenhárom éve vagyunk együtt és van két gyermekünk. A csoda, hogy mindenki mindenkivel jóban van, és ezt tekintem életem fő művének.

– Gondolom, mindent megadott és megad nekik, hogy sikeresek és boldogok legyenek.

– A kényeztetés és apuci bankkártyája addig érvényes, ameddig tanulnak. A középső fiam az alapdiplomával programozást tanul Londonban, és közben az Ericssonnál dolgozik. A nagylányomról már beszéltünk, ő az alapítványnál dolgozik, tanít, a gyerekekkel foglalkozik és pszichológiát tanult. A nagyobbik fiam a sportmenedzser mesterfokozatára jár Luganóban, Svájcban, és üzleti pályán gondolkodik. A kisebbik lányom most érettségizett, négy nyelven beszél és Lausanne-ba készül egyetemre, az ottani híres vendéglátószakra. A nyelvtudás, beleértve az oroszt is, a többieknél is kötelező volt és a kicsik jól haladnak, mert mindegyiküknek orosz dadusa is volt.

– Tudjuk, hogy azok a gyerekek, akik ilyen környezetben nőnek fel, óriási előnnyel indulnak a felnőtt életükben.

– Igen, de ezért meg is kell dolgozniuk.

– A felesége mivel foglalkozik?

– Amikor megismerkedtünk, a Microsoftnál dolgozott, majd jöttek a gyerekek, de két évvel ezelőtt egy nagyon szép elfoglaltságot választott: nagy empátiával és szeretettel, terápiás kutyával jár beteg gyerekekhez a kórházba, és az elfekvő osztályokra. A beteg emberek várják és imádják, ő pedig sokszor kutya nélkül is megy hozzájuk. Nem keresünk ezzel semmit, de nincs is rá szükségünk és támogatom őt ebben, mert nagyon szép feladatnak tartom. Kiváló adottságai vannak hozzá, nagyon jól kommunikál, a kutyák iránti vonzalom is régóta megvolt benne és a terápiás kutyákhoz szükséges képzést is elvégezte.

– Ez a családi harmónia olyan meseszerűen hangzik, hogy rá kell kérdeznem: soha nem volt olyan megrázó élménye, ami nagy fájdalmat okozott?

– De igen, apám halála tavaly áprilisban. Nehezen tudtam túltenni magam rajta, de úgy fogom föl, hogy ő most is itt van velünk. Nagyon váratlanul ért az elvesztése. Egy szédüléssel kezdődött és három hét múlva már tudtuk az eredményeket, az áttétes és gyógyíthatatlan rákot, ami nagyon hamar elvitte. Az eszemmel tudom, hogy neki is jobb volt így, de a nyáron nem tudtam kiülni horgászni a tanyán, mert azt mindig apuval csináltuk. Ő nagyon fontos volt nekem az életemben. Az édesanyámnak azt szoktam mondani: ha csak annyi szeretetet kapok majd vissza a gyerekeimtől, mint amennyit ők kaptak, kapnak az unokáktól, akkor már boldog leszek.