(Forrás: Financial Times, European Correspondent) Az eurónak nagyobb szerepet kellene játszania a világszínpadon. Ezt állította nemrég Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke. A protekcionizmus erősödésével és az amerikai gazdaságba vetett bizalom gyengülésével szerinte a dollár dominanciája „már nem biztos”. Ezzel azt is jelezte, hogy az eurónak lehetne helyettesítenie a dollárt , mint globális tartalékvalutát.

Globális tartalékvaluta? Ez az a valuta, amelyet a központi bankok és a nagy pénzintézetek nagy mennyiségben tartanak külföldi tartalékaik részeként. Ezzel árazzák az olyan árukat, mint az olaj, ezzel rendezik a nemzetközi kereskedelmet, ezzel fedezik az adósságokat, és ezzel tárolják az értéket instabil időkben, még azok az országok is, amelyek nem használják hazai valutaként.

A dollár globális tartalékvaluta státusza 1944-ben szilárdult meg a Bretton Woods-i rendszerrel, amely a globális valutákat a dollárhoz, a dollárt pedig az aranyhoz kötötte. A második világháború után az amerikai gazdaság uralta a világot, a Marshall-terv dollárral árasztotta el Európát, és az 1970-es évekre egy Szaúd-Arábiával kötött megállapodás a dollárt kizárólagos fizetőeszközzé tette az olajkereskedelemben, ami a petrodollár-rendszer kialakulásához vezetett.

Még azután is, hogy az Egyesült Államok felhagyott az aranystandarddal, a dollár megőrizte pozícióját, amit a mély tőkepiacok, a viszonylagos gazdasági stabilitás és az amerikai intézményekbe vetett bizalom támasztott alá.

Ma a globális devizatartalékok 60%-a, valamint a globális kereskedelem és adósság nagy része továbbra is dollárban denominált.

Ez az a kihívás, amelyet Lagarde az euróval szeretne megoldani. Jelenleg az euró a globális tartalékok körülbelül 20%-át teszi ki, ami egy elég távoli második helyet jelent. A különbség csökkentése érdekében Lagarde az EU mélyebb integrációját szorgalmazza: az egységes piac kiteljesítését, a tőkepiacok harmonizálását és több közös EU-szintű „biztonságos eszköz” (például közös kötvények) kibocsátását.

De van egy bökkenő: Európa gazdasági modellje alapvetően eltér az amerikaiétól. Az Egyesült Államok nagy kereskedelmi hiányt halmoz fel: többet exportál, mint importál, lényegében dollárokat exportál a világba (ezt akarja Trump véget vetni vámjaival, amelyek legújabb körében az EU-t súlyosan fenyegeti).

Az EU éppen ellenkezőleg, tartós kereskedelmi többlettel rendelkezik, ami az eurót az EU határain belül tartja. Ez azt jelenti, hogy egyszerűen nincs elég euró forgalomban globálisan ahhoz, hogy riválisává váljon a dollár dominanciájának, és ennek megváltoztatása az európai üzleti gyakorlat jelentős átalakítását igényelné.

Tehát az eurónak globális tartalékvalutává kellene válnia? Ez komoly kompromisszumokkal jár. Amikor egy valuta a világ kereskedelmének, pénzügyeinek és tartalékainak első számú valutájává válik (mint ma az amerikai dollár), akkor az iránti kereslet megnő.

Ez a kereslet felhúzhatja az értékét, ami drágábbá teszi az ország exportját külföldön. Idővel ez károsíthatja a hazai gyártókat, mivel a külföldi vásárlók olcsóbb alternatívák felé fordulnak. Ez a dinamika része annak, amit a közgazdászok „erős valuta paradoxonnak” neveznek: a globális pénzügyi dominancia az ipar leépüléséhez vezethet – amit sokan az amerikai gyártás hanyatlásának okaként emlegetnek.

Tehát ha Európa azt akarja, hogy az euró versenyezzen a dollárral, akkor számolnia kell ezzel a kockázattal, különösen egy olyan időszakban, amikor sok európai gazdaság máris küzd az ipar leépülésével, a magas energiaköltségekkel és a gyengébb globális versenyképességgel.

Végül is az euró globális ambíciói nagy akadályokkal szembesülnek: gazdasági, politikai és intézményi akadályokkal. És bár a dollár nem feltétlenül legyőzhetetlen, helyettesítése nem lesz könnyű – és nem is következmények nélkül fog megtörténni. Tehát a valódi kérdés nem csak az, hogy az euró helyettesítheti-e a dollárt, hanem az, hogy Európa hajlandó-e megfizetni az árát, hogy megpróbálja azt.