Tekintettel arra, hogy az illető pártvezető – nem ez alkalommal! – udvariasnak egyáltalán nem minősíthető kijelentéseket tett a nagykövetre és hazájára, a misszióvezető percek múltán elült a közeléből. Magyar protokollos munkája közben – tudtunkkal – mostanában ilyesmi nem fordult elő. Kiváló érzékkel (nem megsértve például az ültetési sorrendet), ismervén a meghívottak rokon- vagy ellenszenveit is, abszolút tapintattal igyekszik elkerülni az említett és hasonló eseteket, mi több, incidenseket. Tekintettel arra, hogy a protokoll kulisszatitkai az újságírókat rendszeresen foglalkoztatják, egy harminchat évvel ezelőtt készült interjúmat adom közre az Infovilág olvasóinak elolvasás céljából. A beszélgetés 1987 karácsonyán, december 24-én jelent meg az akkor tekintélyes és mértékadó napilapnak számított Magyar Hírlapban. Íme:
«A diplomáciai protokoll azoknak az előírásoknak az összessége, amelyek a diplomáciai testület tagjainak a fogadó állam kormányszerveivel és az ezen államban akkreditált diplomáciai képviselőkkel való hivatalos érintkezését szabályozzák; általában a nemzetközi udvariasság formaságainak a szabályzata. A különféle államok külügyminisztériumainak vagy külügyi hivatalainak külön protokollosztálya vagy -hivatala van, amely a diplomáciai protokoll kérdéseivel, a követek fogadásával, a nemzetközt jellegű hivatalos rendezvények rendjének biztosításával stb. foglalkozik. (Új Magyar Lexikon)
Krónikásként tanúsíthatom; úgy történt, miként a címben írva vagyon. Miközben dr. Alois Mock osztrák alkancellár és külügyminiszter a kőszegi várkapunál karmesterpálcával a kezében ország-világ (és a tévékamerák!) előtt bizonyította: nem csupán saját hazája külügyeit, hanem egy magyar rezesbandát is képes vezényelni, a vendéglátók protokollfőnöke csak szerényen mosolygott a háttérben.
• Holott nem mindennapos esemény az ilyesmi; avagy előfordul még „ilyenebb” a gyakorlatában?
Ezt kérdezem dr. Hajdú Józseftől, a Külügyminisztérium protokoll-főosztályának a vezetőjétől. Névjegye szerint rendkívüli és meghatalmazott nagykövet.
– Sztorikat ne várjon tőlem, ugyanis véleményem szerint a protokollos akkor dolgozik jól, ha előre nem látható, a forgatókönyvtől eltérő események, mozzanatok nem következnek be. A szóban forgó kőszegi közjátékot viszont, igaz, senki sem tervezte be, az esemény nem hivatalos jellege megengedte. Azon a kellemes késő őszi hétvégén ugyanis csak kirándultak a bécsi Európa-találkozó küldöttségvezetői Nyugat-Magyarországra. Mi mindannyian, akik vendégeink élményekben gazdag kikapcsolódásáért, szórakozásáért – azaz a nagy gonddal, sok-sok egyeztetéssel összeállított program zökkenőmentes lebonyolításáért – felelősek voltunk, csak örültünk, hogy ilyen jó volt a hangulat.
• Forgatókönyvet említett az imént: ezek szerint a protokollfőnök mintegy főrendezője a nemzetközi diplomáciai, illetve állami eseményeknek?
– Hadd szögezzem le: nem egyedüli rendezője, viszont egyszemélyi felelőse vagyok bizonyos aktusoknak, eseményeknek. A hivatalsegédet is beleszámítva, egy híján harmincan dolgozunk itt, a főosztályban egyesülő diplomáciai, illetve rendezvényi osztályon.
– És most számoljon, kérem: az idén 120 küldöttség fogadását, hazai és külföldi programját, búcsúztatását szerveztük meg. Államfőit, pártfőtitkárit, miniszterelnökit, kormányfő-helyettesit, külügyminiszterit. Ezeknek csupán a forgatókönyve 25–30 oldalas, és ötször-hatszor is átírjuk! A mi dolgunk a magas szintű nemzetközi tanácskozások, találkozók – volt szerencsére nem kevés a múlt időszakban: VSZ- és KGST-konzultációk, kulturális fórum, InterAktion-tanácsülés és a többi – előkészítése, lebonyolítása. Előfordul, hogy különösen fontos események részben fedik egymást, azaz egyidejűleg zajlanak. Ez történt például a dán királynő magyarországi tartózkodásakor: őfelsége II. Margit még be sem fejezte látogatását, amikor Kádár János, az MSZMP főtitkára elutazott Kínába.
• Engedjen meg egy személyes kérdést: hogyan lett önből protokollfőnök?
– Feltehetően figyelembe vették főnökeim a kinevezésemkor, hogy több, mint három évtized óta vagyok külügyi szolgálatban. Stockholmban kezdtem, majd a hatvanas évek elején a protokoll-főosztályon dolgoztam, aztán brit és amerikai referens lettem, később sajtóattasé Washingtonban; hazatérve a központi bizottság külügyi osztályán, majd megint az USA-ban, aztán újra a pártközpontban teljesítettem szolgálatot. Mint látja, nem árt, ha van némi tapasztalata a protokollosnak: könnyebben mozog és eligazodik a nemzetközi kapcsolatok nemegyszer síkos parkettjén.
– Fontos, persze, ehhez a munkához legalább két-három világnyelv nagyon jó ismerete, és ami a legfőbb: kiegyensúlyozott, biztos családi háttér! A mi munkaidőnk ugyanis sokszor tíz–tizenhat óra, és igen gyakran dolgozunk szombaton, vasárnap is. Egyik nap Budapesten, a másikon Sopronban, a harmadikon Brüsszelben, aztán Dél-Amerika valamelyik fővárosában – ahová a szolgálatunk szólít bennünket.
• Mi a jó protokollfőnök legfőbb sajátossága?
– Nem csupán a főnöké, hanem minden munkatársáé: tapintat, megfontoltság, türelem, helyzetfölismerés, jó szervezőkészség. Tudjon szinte észrevétlenül jelen lenni, úgy a háttérben maradni, hogy bármelyik pillanatban cselekedhessen is. Szükséges a gyors kapcsolatteremtő képesség, az emberismeret, a határozottság. Elengedhetetlen az átlagosnál jobb arc- és névmemória, hiszen egy-egy rendezvényen, eseményen igen sok személyiség megfordul, szerfölött kínos lenne, ha bárkit is összetévesztenénk másokkal, nem a nevén vagy a rangján szólítanánk meg …
Keményen, szenvedélyesen érvelő-vitatkozó, kellemes, kulturált embert ismerhettem meg Aois Mock személyében. Két esemény különösen felejthetetlen a számomra, amikor 1987 őszén a bécsi Európa-találkozó küldöttségvezetői – a magyar külügyminisztérium vendégeiként – Nyugat-Magyarországra látogattak. Kőszegen is jártak, és a várkapunál éppen egy rezesbanda igyekezett szórakoztatni a diplomata vendégeket. Alois Mock egyszer csak a karmesterhez lépett, és elkérte a pálcáját, majd átvette a dirigens szerepét. Föltehetően jól ismerte az indulót, mert tökéletesen végig vezényelte. A végén udvarias meghajlás után visszaadta a karmesterpálcát a tulajdonosának. Közben osztrák turisták sereglettek a helyszínre, és szívélyes lapogatással adták az alkancellár-miniszter tudtára: elismerik zenei tehetségét is. (A képen balra a második Várkonyi Péter külügyminiszter, bal szélen e sorok írója, a Magyar Hírlap külpolitikai rovatának munkatársa.)
• … vagy éppen rossz helyre ültetnék akár a tárgyalóasztal, akár a vacsoraasztal mellett…
– Úgy van. És ha már az asztalt említette: a protokollosnak nem csupán illik, de tudnia kell, hogy melyik vendég balkezes, melyik diétázik, vagy tartózkodik egészségi, vallási okból bizonyos húsfajtáktól, italoktól, ismernie kell a terítési szabályokat, a borfajtákat éppúgy, mint azt, hogy mennyi időbe telik, amíg egy új nagykövettel fölér a Parlament lépcsőjén a Nándorfehérvár-terembe a megbízólevél átadására.
• Ha már itt tartunk, hogyan zajlik le egy ilyen aktus? A lapokban ugyanis legföljebb egy rövid hírből, netán a tévéhíradó néhány másodperces tudósításából értesülünk róla.
– Évszázadok alatt kialakult külön „koreográfiája” van a megbízólevél-átadásnak; napjainkra persze ez is egyszerűsödött, miként általában a diplomáciai érintkezés megannyi formasága. Csak röviden: az új nagykövetért elmegyek a hivatalába vagy a rezidenciájára, ahonnan előfutó rendőrmotoros vagy rendőrautó kíséretében érkezünk a Parlamenthez. A kapuban kormányőrtiszt fogad bennünket, fölvezet a díszlépcsőn, belépünk a terembe, ahol már vár az illetékes külügyminiszter-helyettes. Ki-ki elfoglalja „álláshelyét” a hatalmas szőnyeg bizonyos pontjain, jómagam jelentem az államfőnek, hogy megérkeztünk, ő pedig másodpercre abban a pillanatban lép ki dolgozószobájából, amikorra az ünnepélyes aktusnak el kell kezdődnie. A nagykövet néhány mondatban vázolja küldetése célját, átadja saját országa vezetőinek szóbeli üdvözletét és a megbízólevelét, valamint elődje visszahívó okmányát. A magyar államfő válasza után az új misszióvezető bemutatja közvetlen munkatársait, majd az Elnöki Tanács elnöke négyszemközti beszélgetésre invitálja vendégét a dolgozószobájába. Tíz perc, negyedóra elteltével újra nyílik az ajtó, az államfő és vendége elköszön egymástól; az új nagykövet még beírja a nevét az Elnöki Tanács vendégkönyvébe, aztán a kormányőrtiszt lekísér bennünket az Országház előtt várakozó gépkocsikhoz, és rendőri diszkísérettel visszahajtatunk az illető külképviseletre.
• Miben segítheti még a protokollos a külképviseleteket?
– Legfőképpen a magyar kormány-, politikai és társadalmi, kulturális, tudományos stb. szervezetekkel való kapcsolatok fölvételében, ápolásában.
• Szükségszerű „divat” manapság a takarékosságról beszélni: önök is az eddiginél beosztóbban élnek?
– Amellett, hogy a mi területünkön igazodni kell bizonyos nemzetközi színvonalhoz, formaságokhoz, amik így vagy úgy pénzbe kerülnek, lehet és kell figyelni a kiadásokra. Nyolc év óta például nem a repülőtéren, hanem a Parlament előtt fogadjuk és búcsúztatjuk magas rangú vendégeinket. Nem kíséri az érkező államfő repülőgépét vadászkötelék, nincs díszsortűz, elmaradtak az 50-es, 60-as évek dagályos protokolljára jellemző tömeges mozgósítások, a hosszú útlezárások, feliratözönök. Az okosan összeállított étlap is lehet takarékossági tényező. Mindinkább az ésszerűség, az őszinteségben megnyilvánuló szívélyesség jellemzi az eseményeket.
Állami, politikai ünnepeinkre is érvényes a mértéktartó protokoll: akkor ünneplünk, amikor a naptár is piros betűs.» / A nyitó kép forrása: https://www.auswaertiges-amt.de