Évtizedekig kedvenc műfajom volt a portréírás. Teljes képet természetesen senkiről sem lehet írni újságcikk formájában, ahhoz gyakorta egy regény is kevés. Még szerencse, hogy akkora ópuszt viszont senki sem kíván egy napilaptól. Fölvázolni a jellemző vonásokat azonban van terjedelem elegendő, és a szerző – bízván az olvasóban –, ha elég ügyes, általában képes élvezhető, csak a kiszemeltre jellemző tulajdonságokkal bemutatni azt, akit (nem egyszer mások ajánlása alapján) érdemesnek vél a szófestésre… Miként történt ez öt és fél évtizeddel ezelőtt a (mindössze 50 évet élt, 2003-ban méltatlan körülmények között megszűnt – lásd nyitó kép!) Győri Célgépgyár egyik lakatosa, Ősze László esetében is. Gyermekei, unokái talán el is olvassák, mi jelent meg egykoron (Kisalföld, 1966. május 1.) az újságban édesapjukról, nagyapjukról. Íme:
Mottó: „A tudományt lehetetlen munka nélkül elsajátítani; ez igaz: arcunk verejtékével kell szert tenni a tudományra, nincs más mód erre. A munkát nem helyettesíti sem a felbuzdulás, sem a képzelet, sem a teljes szívből jövő törekvés…” (Goethe)
Amikor egy nevet hallasz, s még nem ismered a viselőjét, a hangok muzsikájából próbálod megrajzolni az arcát. Mássalhangzók, mély hangok egymás mellett – markáns, kemény munkásarc. É-k és ő-k és á-k futama a névben – művész vagy muzsikus.
Ősze László nevének hallatára művészemberre gondoltam. Mert a név dallama, mintha egy hegedű messze, félig nyílt ablakok mögül kiszűrődő muzsikája lenne. Magának játszó, magának szóló muzsika. Az arc pedig szelíd és érdeklődő, és rácsodálkozó. Amilyen az életet, az embereket, e kerek nagy világot tisztelőké szokott lenni.
A neve után megmondta a foglalkozását is: „lakatos vagyok.” Lakatos. Alacsony, keménykötésű, vékony bajuszú, magas homlokú, fekete férfi. Huszonegy esztendeje dolgozik a szakmában, alapító tagja a Győri Célgépgyárnak.
Társai, barátai csak jót mondanak róla. Ilyeneket: csendes, melegszívű, segítőkész, alkalmazkodó, tanácsot szívesen adó és hálával fogadó, művésze a szakmájának, a nehézségekkel, a problémákkal meg nem alkuszik, kutat a megoldások után, tanul, tanít, nyugalmat akaratot áraszt, megfontolt… Az újságíró számára jóformán már nem is maradt jelző, amivel az alanyát illethetné. Mert azok, amelyeket a munkatársak, barátok Ősze Lászlóról elmondtak, hű portrét festenek róla. Színek ezek a jelzők, festő palettájára kívánkozók. Keverni lehet őket, attól talán még szebbek, igazabbak.
Tizenkét esztendeig lakott albérletben Ősze László. Pénzét összerakta, szerényen, csendben élt, akárcsak most is, családjával az új otthonban. Későn nősült, mondván: felelőtlenség lett volna a hónapos szobába asszonyt vinni, gyerekekkel vesződni, értelmetlenül küszködni. Szövetkezeti lakást vásároltak. Oh, a lakás, minden induló házaspár messze lengő álma! – Más mondta, Ősze László lakatost jellemezvén: mielőtt otthonát berendezte, sok új lakást megnézett. Lakberendezőktől, tervezőktől, építészektől is érdeklődött, miként lehetne célszerűbben, szebben kialakítani az otthont. És amikor már kellő ismeretet összegyűjtött, megvásárolta a bútort, a függönyt, a szőnyeget, a csillárt és mindent, ami lakásban szükséges. Példának való Ősze Lászlóék otthona.
Igen, az utánjárás, az érdeklődés, a szerény nyugtalanság az ismeretlen hasznos iránt, ez Ősze László lakatos egyik motorja. Most már vezető szerelő a Célgépgyárban, a kísérleti műhely erőssége. Lakatosként keveset foglalkozott az elektromossággal, munkája során viszont lépten-nyomon beleütközik. Kíváncsi volt az összefüggésekre, az új, praktikus módszerekre, a módosítások lehetőségeire: megtalálta a tanfolyamot az iskolában, és esténként – miután a másik szobában már elszenderült a család – ujjai alatt megzizzent a könyv lapja, jegyzetfüzete rajzokkal, szabályokkal gazdagodott.
Nem szégyelli a tanulást, pedig tanítani képes – mondta az egyik barátja. A gépipari technikum esti tagozatára iratkozott be. Miért? „Nem akarom itt hagyni a szakmámat! Szó sincs róla. De úgy érzem, hogy egy kísérleti lakatos a technikum elvégzése nélkül csak félember. Az iskola megtanít gondolkodni, meg jobban látni, felismerni az összefüggéseket a mi nem egyszerű munkánkban. S ha sikerül mindazt elsajátítanom, amit megírtak a könyvekben, elmagyaráztak az órákon, akkor érdemes volt esténként, éjszakánként a pihenésre való időt a könyvek mellett tölteni!’’
A szórakozásáról is kérdeztem Ősze Lászlót. Azt felelte, hogy szórakozása elsősorban a tanulás és a kisfia. Későbbi tervei? Majd külföldre utazni. Kocsi? Ráér, pedig nem sok megszorítással módja lenne rá, hiszen majdnem háromezer forint a fizetése… Először még egy kicsi, aztán egyszer talán kocsi is…”