Prága, a romák meg az állampolgárság – a cikk alcíme már sejteni engedi, hogy a téma, a Csehországban élő cigány „bevándorlók” helyzetének rendezetlensége még hosszabb távra ad munkát a prágai illetékeseknek. A kilencvenes évek első felében Pozsony mellett a cseh fővárosban is akkreditált szerzőnk erről számolt be a Népszabadság olvasóinak az 1994. július 28-án megjelent tudósításában.

«Lehetnek vagy 70 ezren az utolsó csehszlovákok, akik voltaképpen: romák. Csupán azért „csehszlovákok”, mert még a szövetségi állam idején Szlovákiából cseh tájakra költöztek, s az ország szétválása után sem érezték szükségesnek, hogy visszatérjenek szűkebb pátriájukba, korábbi lakhelyükre. A bújtatott, majd nyílt munkanélküliség régebben is Csehszlovákiának ezeket a keleti országrészeit sújtotta elsősorban, nem meglepő tehát, hogy a szlovákiai romák jelentős tömegei – főképpen, akiknek már éltek hozzátartozói az ország nyugati végein – összekapták magukat és átköltöztek az ukrán határ mellől a német határhoz. Ez a folyamat látványosan erősödött, amikor egyértelművé vált, hogy a hosszú ország szétszakad, s nem kellett különösebb közgazdasági előképzettség annak megállapításához, hogy a válást Szlovákia sínyli meg jobban.

□

A roma népvándorlás 1992 második felében erősödött fel. Elsősorban Északnyugat-Csehországba irányult, Jirkov, Most, Chomutov, Ústi nad Labem térségében okozott súlyos problémákat. Az ide költözött családok jobbik esetben rokonoknál kvártélyozták el magukat. Akiknek viszont nem voltak helyi kapcsolataik, sok esetben üresen álló lakásokat, üzlethelyiségeket vettek önkényesen birtokba. A gazdasági átalakulás cseh földön sem gondtalan szakaszában a munkahelyek száma csökkent, így a frissen érkezettek nemigen találtak maguknak törvényes elfoglaltságot. Meglódult a bűnözési statisztika, a Németországból Prága irányába vezető országutak mentén pedig az újonnan érkezett lányok sokasága rontotta az addig is ott működött prostituáltak üzletmenetét.

Azon az őszön az említett térség több települése hozott, illetve fontolgatott olyan intézkedéseket, amelyek „a lakosság vándorló csoportjai által veszélyeztetett városokban és területeken” szigorú bejelentkezési kötelezettséggel, a tartózkodás időbeli korlátozásával, sőt „vendégnaponkénti” illeték megkövetelésével próbálták meg a nem várt jövevényeket hazairányítani. Kevés sikerrel. Az pedig már túlment a törvényesség határán, hogy egy-két helyi önkormányzat házkutatási parancs nélküli lakás-ellenőrzéseket is lehetővé kívánt tenni „aktivistái” számára. Jiří Setina, a Cseh Köztársaság akkori főügyésze törvényindítványozóként lényegében kiállt a diszkriminatív elgondolások mellett, ami előbb általános megütközést keltett, később pedig a fő jogőr távozását eredményezte.

Az állampolgárok természetesen elutasították a nemkívánatos jelenségeket (bűnözés, prostitúció), de – nem utolsósorban a demokratikus hagyományok hatásaként – a rasszista hozzáállást is. Jellemző kivételt képeztek a szélsőjobboldali pártok és a skinheadek, akik diadalittasan üdvözölték az esetenkénti kilakoltatásokat és hazazsuppolásokat Kelet-Szlovákiába.

□

A válást követően a Csehországban élő szlovákoknak hivatalosan folyamodniuk kellett az új, cseh állampolgárságért, aminek megszerzéséhez legalább kétévi ottlakás és öt év büntetlen előélet volt a feltétel. Aki nem felelt meg az előírásoknak, nem kapta meg a papírt, de ha feltűnésmentesen élt, esélye volt arra, hogy békén hagyják. Ám az idén július 1-jével lejárt annak a határideje, amikor még viszonylag simán, legfeljebb némi hivatali fölényeskedés után, de különösebb macera nélkül a delikvens megkaphatta az áhított „prúkázt”. Akik viszont ezt elmulasztották – és ezek közé tartoznak a bevezetőben említett roma tízezrek is – most születési helyük alapján jegyeztetnek be. Prágai lapvélemények szerint sokan nem is tudtak a határidő lejártáról, az illetékesek meg állítólag nem nagyon törték magukat, hogy erről az érintetteket felvilágosítsák. A problémát tovább bonyolítják az országúti prostituáltak szerencsétlen gyermekei, akik születési helyük szerint csehek, anyjuk szerint szlovákok, az apjuk pedig ismeretlen.

□

Csehországban mindössze 33 ezren vallják magukat roma nemzetiségűeknek, bár a félmúltbeli „bevándorlókkal” együtt 250 ezer körülire becsülik a számukat. Az mindenesetre általánosan jellemző rájuk, hogy nem áll szándékukban visszaköltözni Szlovákiába, ahol a munkanélküliség a csehországinál jóval magasabb, s a volt pozsonyi kormányfő, Vladimír Mečiar kirívóan durva megjegyzése „a mentálisan elmaradott, beilleszkedni képtelen lakossági rétegek bővített újratermelődésének megakadályozásáról” feltehetően eljutott a nyugat-cseh tájakig is, nem igazán ösztönözve az esetleg „repatriálni” szándékozókat.

Egyszóval Szlovákiába nem vágynak, Csehországban nemkívánatosak – a klasszikus belga vicc után szabadon: hová álljanak, hová legyenek az utolsó „csehszlovákok”?» 

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)