Ma már valóban az archívumokba kívánkozik az egykori napilapok tartalma, még a megyeieké is, és még akkor is, ha bennük jórészt a szűkebb pátriárka eseményeit, érdekességeit igyekeztek összegyűjteni, „megzenésíteni” az egykori hírlapírók, köztük szerénységem is. Mit olvashatott például hat évtizeddel ezelőtt, 1964. július 7-én, kedden a Győr-Sopron megyei ember? A Kisalföld első oldalának élén kép, alatta: Megkezdték Győrött a Rózsa Ferenc (jó ideje már újra Apáca) utcában az elavult gázcsőhálózat felújítását, cseréjét. Majd egy tudósítás: A népfront-politikának szocialista tartalma legyen – Ülést tartott a megyei népfrontbizottság (tudja-e a ma húszon-harmincévese, hogy mi volt a népfront?) A hűvös idő tovább tart (július első hetében!) Egy MTI-hír, ez már érdekes is lehet: Titkos náci dokumentumok a Cerny-tó mélyén, a csehszlovák–nyugatnémet határ menti Sumava-hegység tavában. A lap háromhasábos vezető hírének lényege: Kongó átmeneti kormányának megalakítására – mint várható volt – Katanga tartomány egykori szakadár vezetője, Moise Csombe kapott megbízást Kaszavubu elnöktől. (Hja, kérem, ma már az öreg rókáknak is meg kell erőltetniük az emlékezetüket: ugyan ki volt Csombe és ki volt Kaszavubu? Melyiket illett/kellett szeretni?) Mellette: Hétfő délután Baltyijkszból jövet befutott a szovjet főváros Belorusz pályaudvarára Nyikita Hruscsov kormányfő különvonata. (Eszerint még sem Jenakievóba vitte?) Na és? Kit érdekel? Persze, tiszteletkör az egykori nagy leleplező szovjet pártfőtitkár előtt. Aztán még egy külpolitikai hír, ami Grivasz tábornokot (volt ilyen is?) idézi, hogy Ciprus egyesüljön a görög anyaországgal. Azóta is két állam van egy szigeten… A lap alján még egy „kimaradhatatlan” fotó: A régi újságosbódé helyén új pavilon áll a győri SZTK-rendelőintézet előtt…És a szokásos tartalomjegyzék: Szépül a győri színház – Ezer hold a birodalmam – Eredményesebb félévet várnak – Békaemberként a tó fenekén. Végre, ez az! Íme:

«Nagyszerű érzés fog el abban a pillanatban, amikor hátamon a könnyűbúvár-felszereléssel kicsusszanok az imbolygó ladikból. A Duna menti kis nádas tavacska vize kristálytiszta. Két-három méter mélyről is tisztán látszanak a felhőbodrok; mint valami csodás álomképben, körüllebegik a forrón tűző nap koronáját. Egy lehullott falevél a másodperc töredékére eltakarja a napot, de rögtön továbbhajókázik a víz tükrén. A fénysugár áttűz a vízen, és feledteti a lenti hideget.

A lábamra csatolt hártyás uszonyt alig mozgatom, mégis gyorsan haladok előre, lefelé. Fogy a fény, de még jól megkülönböztetem egymástól a vízinövényeket.

Megriasztott kis csuka menekül a hínárkötegből. Társai – lehetnek vagy hatan – a másik oldalon igyekeznek biztosabb helyre. A légzőkészülék buborékjai felverik a mély tavacska víz alatti világát. Bóbitás zsurlók rosszallón csóválják fejüket, amint elsuhanok mellettük…

Egy kis homokpadkára telepszem, megpróbálok mozdulatlanul ülni, várom a tófenék lakóinak látogatását. Álmos harcsa bajusza villan az alattomosan integető hínárerdőben…Kíváncsi sügérfióka merészkedik a közelembe, és csak a légzőautomatából feltörő buborék ugrasztja el a tófenék incselkedő ifját.

Lábammal az iszapba túrok. Mint tintahal fekete álcázó felhője, sűrű és átláthatatlan sötétség vesz körül. Ijesztő a látásomat zsibbasztó homály, igyekszem tovább. Jobbra hínár, arra nem mehetek. Balról a homokpad „támlája” akadályoz. Vagy hátra, vagy előre. Hátrafelé indulok. És egyre lejjebb. A vízen erőlködve áttörő napsugarak késő alkonyi fényt árasztanak. A tófenéken rég elsüllyedt, elkorhadt farönkök feküsznek egymás mellett sorban, akár egy római kori tömegsírban nyugvó vitézek … A halott farönkök a víz mozgására ezeregy darabra mállanak, és fekete pernyeként előbb felemelkednek, majd megnyugodva terülnek szét az iszapon.

Fogaim összekoccannak. Hideg van. Elbúcsúzom hát a víz alatti világtól. Áldás most a gumiuszony a lábamon! Hármat-négyet rugaszkodom vele, és máris felbukkanok a víz színén. Elvakít a napfény, és újra hangokat hallok, megelevenedik körülöttem megszokott világom. A napfényt köszöntő madarak vidám, csipogása, és bágyadt béka brekegése valahonnan a nád közül, a tavacska széléről. És emberek, fiatalok. A „hivatásos” könnyűbúvárok kérdő tekintettel mosolyognak rám. Pados Zoltán, a csónak farán állva kérdi:

– Ugye, nem boszorkányság a békaemberség?

– Nem.

Míg Zoli és a bátyja lesegítik rólam a békaember (hivatalosan: könnyűbúvár)-felszerelést, egy másik barnára sült fiatalemberrel, Novák Ferivel beszélgetek; ő ugyanis az MHS győri köny- nyűbúvár-szakosztályának a vezetője.

– Egy baj van csupán, hogy az MHS (—> Magyar Honvédelmi Sportszövetség) jóformán csak nevet ad nekünk és biztatást. Ennél többre lenne szükségünk. Felszerelésre, egy csónakra és szervezett támogatásra. Egyetlen felszerelésünk van csupán, az is a Pados Árpié…

Szeretnénk felhívni az MHS és néhány „vizes” sportkör figyelmét, a nyolc lelkes fiatalemberből álló kis csoportra. Három éve várnak már, hogy észrevegyék őket!» (A nyitó kép forrása: https://m.thieme.de)

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)