Az újságíró archívumából – Beszélgetések az euró bölcsével

Hat évvel az Európai Unió közös pénze, az euró bevezetése előtt írtam azon törekvések inkább látványos részleteiről, amelyek megelőzték Európa működő fele valutájának a megjelenését. Emlékeztettem a kiindulás sarokkövére, a tőkeáramlás 1990. évi liberalizálására az Európai Közös Piacon belül. És természetesen arra, hogy a várhatóan történelmi – pénzügyi, gazdasági – fordulat egy tudós magyar, egy „disszidens” bankár, dr. Lámfalussy Sándor nevéhez fűződik. A megjelenésében kissé bulvárosra sikerült cikket vettem elő az újságíró archívumából. Lelőhelye: a méltatlanul kihunyt „Reform” képes hetilap 1996. január 16-i száma. Íme:

Döntöttek az Európai Unió (EU) állam- és kormányfői: a XX. század utolsó évében már az EU új valutájában számolnak a – bizonnyal továbbra is 15 tagú – közösségben. A XXI. század második évében pedig már az utca embere, az Európai Unió állampolgára is az új pénzzel fizet, hiszen a járandóságát is abban kapja majd. Az új pénz neve: euro.

Milyen lesz az euro? Ezt ma még senki sem tudja. Talán még Alexandre Lamfalussy (65), azaz egykori hazánkfia, a ‘40-es évek végétől külföldön élő, kapuvári születésű dr. Lámfalussy Sándor sem, aki a jó esztendővel ezelőtt a pénz európai fővárosába, Majna-Frankfurtba költözött Európai Monetáris Intézet (EMI) elnöke.

Dr. Lámfalussy és nem egészen kétszáz, válogatottan kiváló képességű fiatal szakemberből álló, 15 országból toborzott munkatársi gárdája a frankfurti Eurotower felső tizenkét emeletét foglalja el. Az EMI első számú feladata az Európai Unió közös, egységes pénze bevezetésének az előkészítése és nem utolsósorban megterveztetése. Európa első számú bankára és kollégái rendszeresen tárgyalnak grafikusokkal, pszichológusokkal, művészettörténészekkel, numizmatikusokkal, hogy meghatározzák a leendő európai pénz legfőbb jellemzőit. Ami a legfontosabb: a bankjegy hamisíthatatlan legyen, és egyetlen nemzetet se érjen hátrányos megkülönböztetés az új pénzek által. Követelmény, hogy a majdani papír- és fémpénzeken az egyetemes európai kultúra és tudomány jeles személyiségei szerepeljenek, ugyanakkor az EU-tagállamok kivétel nélkül magukénak érezzék a közkézen forgó bankókat, érméket.

A pénzek motívumairól, anyagáról, formájáról a végső döntést egyébként a Lámfalussy doktor által vezetett Európai Monetáris Intézetből sarjadó Európai Központi Bank hozza meg. A bankok bankja dönt majd arról is, hány bankjegyet és pénzérmét nyomjanak, verjenek. Napjainkban mintegy húszmilliárd darab papírpénz és 70 milliárd fémpénz van forgalomban a tizenötök országaiban; ennyit kell majd egy csapásra kicserélni, ha forgalomba kerül Európa új pénze, amelyet sokan várnak már.

Hogy miért? Képzeljük csak el, micsoda üzlet lesz majd az EU-ban működő mintegy 3,5 millió pénzváltó, cigaretta-, ital-, menetjegy-, óvszerárusító stb. automata kicserélése, átállítása. És ez csak egyetlen lehetőség a sok közül…

Elképzelhető, mekkora rendőri-biztonsági készültség mellett szállítják majd vagonszám a frissen nyomott-vert eurókat Európa országaiba.

Függetlenül az EMI-től, a Wochenpost című német hetilap fölkérte a Burg Glebichenstein-i Képzőművészeti és Formatervező Főiskola hallgatóit: tervezzék meg a szerintük legkifejezőbb EU-pénzeket. A neves művészekből, bankárokból, üzletemberekből, a fogyasztók és a kereskedők képviselőiből álló bírálóbizottság Susanne Mundtnak ítélte az első díjat. Az ő pénztervezetének fő motívuma az európai kultúra eredetét jelző barlangrajz.

A második díjas (szintén hölgy!) Alexandra Kardinar az ipari forradalmat elindító gőzgép feltalálójának, James Wattnak állít emléket a leendő pénzen. Claudia Wolfram a görög-római mitológiai istenséget, a művészetek, a gyógyítás védnökét, a férfiszépség megtestesítőjét, Apollót álmodta pénzzé. Volker Hopfner a modern művészeteknek állított emléket, André Wengorz a bikát megülő Európát szeretné viszontlátni az unió majdani pénzén.

Mi, kelet-közép-európaiak addig is rodeózunk egy sort. Megpróbálunk fönnmaradni az infláció, az államadósság fejünk fölött is átcsapó hullámain. És bevarrjuk a zsebünket, amelyben kuncog a krajcár, nehogy kiessék belőle. Reménykedünk, hátha egyszer átválthatjuk majd euróra.

Ha már az euró említtetett, emlékezzünk az atyjára, dr. Lámfalussy Sándorra is!

“Ha felkérnének, szívesen segítenék”

Senkit se riasszon vissza a cím: hihetetlenül időszerű a téma. Pénzügyi válságok ugyanis voltak, vannak és lesznek. Most is éppen dúl egy, ma még senki sem tudná megmondani a kimenetelét, csupán az biztos, hogy eltart egy darabig, és amíg a szakma egy része azon munkálkodik, hogy megfékezze, csökkentse a hatásait, addig mások már előbbre tekintenek, és a minden bizonnyal bekövetkező újabb válság várható káros hatásai csillapításának a módján törik a fejüket.

Lámfalussy Sándor ma bemutatott könyvének előszavában olvasható: «…A pénzvilág problémái jelenleg nem szorítkoznak kizárólag a feltörekvő piacokra. Mégis, az eurózónán egyelőre tartósan kívül maradó, megint „kompországi“ státuszba szoruló Magyarország felelős vezetői akkor járnak el helyesen, ha nem mennek el csukott szemmel a közeli múlt tanulságai mellett, és tudatosan készülnek a várhatóan keményebb napokra…» (Tombor András, a Mathias Corvinus Collegium főigazgatója.)

Bod Péter Ákos egyetemi tanárnak a kötetet méltató szavai után a szerző használati útmutatót adott a könyvéhez: „Kezdjék az olvasást a végével, mert az a legidőszerűbb rész. Aztán az athéni előadás szövegével, mert az bevezetője a jelen helyzetnek, aztán következzék a bevezetés konklúziója, végezetül a fennmaradt, vaskosabb rész.“

Bizonnyal sokak fantáziáját megmozgatja a „Pénzügyi válságok a fejlődő országokban“ című könyv kiadói összegzése: Lámfalussy Sándor a pénzügyi globalizáció és a nemzetközi pénzügyi rendszer sebezhetősége közti összefüggést vizsgálja négy nagy, a fejlődő piacokat érintő válság, valamint a dotcom-buborék elemzése révén. A kötet anyagát a Yale Egyetemen megrendezett Henry L. Stimson-előadássorozat és a Görög Nemzeti Bank elnökének felkérésére tartott athéni Xenophón Zolótasz-előadás képezi. A szerző nem szorítkozik a vizsgált válságok puszta történeti rekonstrukciójára, könyve nem is memoár, bár jelentős mértékben támaszkodik nemzetközi pénzintézeteknél szerzett személyes tapasztalataira. A nemzetközileg elismert szakember a válságmegelőzés és -kezelés számos, máig aktuális kérdéséről fejti ki véleményét a műben.

Időszerű? Nagyon is az!

A magyar–belga tudós közgazdász életrajzából tudható: Lámfalussy Sándor a soproni bencés gimnáziumban végezte a középiskolát. Egész életére hatott a tanító rend, amellyel folyamatos kapcsolatot ápol. Ma este, a könyvbemutató után kezdődött a III. bencés jótékonysági bál a Szépművészeti Múzeumban, amelynek világi fővédnöke éppen ő, rendi fővédnöke pedig dr. Várszegi Asztrik. A soproni születésű pannonhalmi főapát a valamikori bencés diák könyvbemutatóján az egész társadalomhoz szólt: „Többet kell építenünk és kevesebbet kell sajnálkoznunk.“

Az Infovilág tudósítója egyetlen kérdésre kért választ Lámfalussy professzortól: Felkérték-e már az ország vezetői arra, hogy közreműködjék, akár tanácsadóként, az ország számos, égető gazdasági-pénzügyi gondjának a megoldásában? „Medgyessy miniszterelnök úr egy alkalommal beszélgetésre invitált…“ És azóta? „Nem kaptam meghívást, pedig, ha felkérnének, szívesen segítenék, de nem ajánlkozom. Nem szokásom.“


Lámfalussy Sándor, „az euró atyja”, 1929-ben született Kapuvárott. Középfokú tanulmányait a soproni bencés gimnáziumban végezte. Húszévesen hagyta el Magyarországot, és Belgiumban telepedett le. Jelenleg a Louvain-la-Neuve Katolikus Egyetem professzor emeritusa. Előtte a bázeli székhelyű Nemzetközi Fizetések Bankjának vezérigazgatójaként dolgozott, majd a Delors-bizottság tagja volt. 1994–97 között az Európai Monetáris Intézet elnökeként kulcsszerepet játszott az euró megteremtésében. Számos tudományos cím és kitüntetés birtokosa.

Tanulmányai és tudományos munkássága:
1949–53 Louvain-i Egyetem, Belgium, közgazdasági diploma (Licence en sciences économiques)
1953–55 Nuffield College, Oxford, Egyesült Királyság, kutató hallgató
1957 közgazdasági doktorátus (D. Phil. Economics), Oxford
1961–62 Yale Egyetem, vendégprofesszor
1965–75 a Louvain-i Egyetem előadója (Maître de conférences)

1975–95 a Louvaini Egyetem professzora
1995– Professor Emeritus
1997– a Louvaini Egyetem Európa Tanulmányok Intézetét vezeti
“Doctor honoris causa” a Lyoni Egyetem Politikatudomány Intézetében és a Budapesti
Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemen
Szakmai munkássága:
1955–75 Banque de Bruxelles, közgazdász, gazdasági tanácsadó, 1965-től vezérigazgató, majd az igazgatótanács elnöke
1975 a Banque Bruxelles Lambert vezérigazgatója
1976 a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjának gazdasági tanácsadója és a Monetáris és Gazdasági Osztály vezetője, 1981-1985 a bank társigazgatója, 1985-1993 vezérigazgatója

1988–89 a Delors-bizottság tagja
1994–97 a majna-frankfurti székhelyű Európai Monetáris Intézet

(az Európai Központi Bank elődintézménye) elnöke
2000-2001 az Európai Értéktőzsdéket Szabályozó Bölcsek Tanácsa elnöke

Nevéhez, munkásságához fűződik a Lámfalussy-eljárás = az uniós döntéshozatal reformja, amely a pénzügyi piacok területén egyszerűbbé és hatékonyabbá teszi az Európai Unión belüli komplex és hosszadalmas döntéshozatalt és a szabályozási struktúrát.

* * *

A halála (2015. május 9., Ottignies-Louvain-la-Neuve, Belgium) utáni napokban (2019. május 14-én) jelent meg az alábbi, ugyancsak az újságíró archívumából előkeresett írás:

Európába menekült, mielőtt bezárult a vasfüggöny – Utcát is söpört az euróbankár

1994-ben készíthettem interjút az azóta méltatlanul kihunyt „Mai Nap” című délutáni napilap felkérésére dr. Lámfalussy Sándor közgazdásszal, az európai közös pénz, az euró atyjával.

„Alexandre Lamfalussyt, az Európai Pénzügyi Intézet elnökét belga pénzügyi szakemberként ismeri a világ. Neve viszont magyar. Beleegyezik-e, hogy lapunkban Lámfalussy Sándorként mutassuk be olvasóinknak?”

– Mi több, ezt kérem is. Nem csupán a nevem magyar, magam is az vagyok, sohasem akartam kibújni a bőrömből, magyarságomból. Viszont, ha kérhetem, Európai Pénzügyi Intézet helyett inkább Európai Monetáris Intézetnek (EMI) nevezzük az Európai Unió leendő központi bankját.

– Az Eurobank székhelye Majna-Frankfurt, önnel mégis a svájci Bázelban, a Nemzetközi Fizetések Bankjában, a nemzeti bankok bankjában beszélgetünk.

– 1975-től tavaly szilveszterig ez volt a munkahelyem, a vezérigazgatói posztról nyergeltem át felkérésre az EMI-hez, aminek viszont még nincs állandó helye. Most keressük az irodaházunkat a frankfurti belvárosban.

– A világba szétszóródott megannyi magyarról, mint például Edward Tellerről, nemzedékeknek fogalma sem volt, hogy nem amerikai. Csak az utóbbi években emlegetik Teller Edeként a század egyik legnagyobb fizikusát. Szívesen megismerkednénk Lámfalussy Sándor életútjával is. Annyit sikerült már kideríteni, hogy szülőhelye Kapuvár.

– De csak véletlenül. Mindenórás édesanyám éppen látogatóban járt ott a rokonoknál. Különben Zalában gyerekeskedtem, és csak azután, hogy erdőmérnök édesapámat Sopronba helyezték, lettem 1937-től Győr-Moson-Sopron vármegyei. 1939-ben érettségiztem a bencéseknél. A háború után a Műegyetem közgazdaság-tudományi karán tanultam, ’48-ban alapították a már teljesen szovjet stílusú Magyar Közgazdasági Egyetemet. Ott határoztam el: bármennyire fájó is, nem tudok tovább itthon maradni, az a rendszer nem az én világom. Soproni lévén elborzadva láttam, hogy építik a vasfüggönyt, cselekedni kellett. Négyen vágtunk neki a határnak 1949 januárban, mind vittük valamire: Rezsőházi Rudolf a leuveni egyetem tanára, Szabó Dénes kriminalista a kanadai Montréalban, a Nemzetközi Bűnügyi Társaság elnöke, Thür Ottó ugyancsak közgazdász, a kanadai ipari minisztérium szakmai államtitkáraként ment nyugdíjba.

Csak rövid ideig maradtunk Bécsben, mert annakidején Kelet-Ausztriában is az oroszok voltak urak. Belgiumban, a Brüsszel melletti Leuven egyetemén tanultunk tovább. De nem azonnal! Egy évig alkalmi munkából, utcaseprésből tartottuk el magunkat. Nagyszerű iskolám volt: ’52-ben kaptam meg a közgazdász-oklevelemet; 1953–55 között Oxfordban tanulhattam, két évvel később ott védtem meg a doktori címemet.

– Miről értekezett a magyar fiatalember?

– A szó szoros értelmében magyar, ugyanis annakidején 10 év kellett a belga állampolgárság elnyeréséhez. A választott témám alighanem még ma is időszerű otthon: a defenzív beruházásokba ölt tengernyi pénz csak bukáshoz vezethet a vas- és acéliparban. Közben dolgoztam: húsz év alatt megjártam a Banque de Bruxelles szamárlétráját, tanítottam az amerikai Yale Egyetemen, a 60-as évek végén kineveztek a vallóniai mintegy 300 bankfiók elnökévé, onnan kértek föl a Nemzetközi Fizetések Bankja élére. Katedrámat viszont egy percre sem adtam föl a Leuveni Egyetemen.

Mondják: az ember ott van otthon, ahol a családja. Az enyém Belgiumban van, a feleségem svájci származású belga fotoriporter. Két lányom férjnél van, két fiam nős. Nagypapaként dúskálhatok az unokák rajongásában. A legidősebb fiam, Kristóf újságíró, nagy kalandor, háromgyerekes apaként képes volt elmenni Szarajevóba, hogy tudósíthasson a háborúról. A legkisebb fiú üzemgazdász, az egyik lányunk apám hivatását választotta, erdőmérnök, a másik fuvolaművész és pszichológus.

– Tudnak-e magyarul a gyerekek, unokák?

– Sokat értenek, és kiválóan ismerik őseik földjét. Jómagam először 1967-ben látogathattam haza, viszont azóta is rendszeresen jövünk. A Balatonnál, az Ábrahám-hegy oldalában van házunk. Feleségemmel együtt legkedvesebb időtöltésünk, hogy nagyokat kirándulunk az ország talán legszebb vidékén, a Káli-medencében, a vulkanikus bazaltkúpok, a Csobánc, a Tátika térségében. Imádjuk a köveket, kedvvel fürkészzük a közöttük rejtőző életet.

– Nocsak, természetbúvár bankár?

– Igen. A szabadságunkat évek óta a Szaharában töltjük.

– A homoksivatagban?

– Négyötödrészt kősivatag a Szahara. Meglepően sok növény, állat él azon a tájon; épp a minap jöttünk vissza Dél-Marokkóból. Nyaranta néhány hetet a korzikai házunkban töltünk, a feleségem imádja a hullámlovaglást, jómagam vitorlázom. Amikor időm engedi, a 19. századi történelmet tanulmányozom, miközben a feleségem szenvedélyesen műveli a hivatását, fényképez.

– Olyan idilli mindez, hogy akár ünneprontás lehet a kérdés: Mit jelent a földrész tehetős, illetve kevésbé tehetős, nem EU-tag országai számára az Eurobank létrejötte? Prognosztizálható-e, hogy az Európai Monetáris Intézet révén új, tartós ösztönzést kap a gazdasági élet, kiszámíthatóbbá válnak a pénzügyi folyamatok, szilárdulnak a ma még gyengélkedő nemzeti valuták, köztük a magyar forint is?

– Valószínűleg nem lesz hosszú életű a maastrichti szerződés által létrehozott intézmény, amelynek főfeladata, hogy megalapítsa a 3–5 éven belül létesülő, a közös európai pénzt kibocsátó jegybankot. Ez abban a pillanatban következik be, mihelyt rögzítik az európai pénzek árfolyamát, azonos kamatlábakat vezetnek be és összeolvasztják az Európai Unió tagországainak jegybankjait. A monetáris intézet léte – mindaddig, amíg Magyarország nem tagja az uniónak – legföljebb közvetetten hat a hazai gazdaságra. Viszont mihelyt benyújtja a magyar kormány a felvételi kérelmét az Európai Unióba, közvetlenebbé válik Budapest, a Magyar Nemzeti Bank és a frankfurti Eurobank, a monetáris intézet kapcsolata.

– Kik most az ön közvetlen munkatársai?

– Az európai 12-ek jegybanki elnökei, kormányzói.

– Hogyan tárgyalnak egymással?

– Közvetlenül, barátságosan, a keresztnevünkön szólítjuk egymást. Bár munkanyelvünk az angol, gyakran váltunk franciára, németre, vagy tolmács révén más nyelvre, miután az európai közösségben ma még kilenc nyelv hivatalos.

– Elnök úr, ön most válogatja össze a munkatársait. Gondolt-e arra, hogy bárkit is meghívjon az EMI frankfurti központjába a nemzetközileg is tekintélyes magyar bank-, közgazdasági szakemberek közül?

– Százötven-kétszáz kollégámat az EU-tag országok központi bankjaiból válogatom össze. Szándékomban áll, ha már teljes sebességgel halad a munka, a többi között hazulról is meghívni fiatalokat gyakornoknak. A feltétel szigorú, a szakmai ismereteken túl az angol és egy másik közösségi nyelv tökéletes ismerete.