Jó ötven esztendeje nem jártam Lövőn; azaz jártam, pontosabban Sopronból Szombathelyre tartván „elgurultam” mellette – vonattal. Egy pillanatra fölrémlett emlékezetemben a késgyár képe (szürke épületek?), majd pedig a „kézzelfogható emlék” is, amikor pályám kezdetén elképesztő állapotokat tapasztaltam a község „ipartelepén”, az 1924-ben alapított késgyárban. Az üzemet (ez már csak „természetes” volt annakidején, a visszavonuló németek „leszerelték”, pontosabban: kifosztották. (Még ezt a parányi, határ menti üzemet is megtalálták…) Az államosítási igyekezet sem feledkezett meg róla: a nemzetközi hírű soproni Elzetthez csatolta (a helyiek biztosan emlékeznek a „tűgyárra”, majd amikor az alábbi cikkek íródtak, már zárgyárként tartották nyilván, majd egy újabb átszervezéssel lett az Elzett Fémlemezipari Művek Soproni Gyára (Csengery utca), magában foglalván a lövő késgyárat is. A „mostohagyereket” – miként ez az alábbiakból majd kiderül. Az igazsághoz tartozik, hogy akkoriban soproni zárgyárban sem voltak sokkal különbek a körülmények… Egy ismerősömtől hallottam, hogy jó ideje, amióta a német ROTO cégcsoporté a lövői gyár (Roto Elzett Certa Kft.) öröm ott dolgozni. A közeli múlt történelmét idéző alábbi két írás 1966. március 1-jén, illetve 18-án jelent meg a megyei napilapban:
«Tuczai Imre munkaügyi előadó búcsúzóul a lelkemre kötötte:
„Csak azt írja meg, amit látott! Amit mondtunk, azok a harag és a türelmetlenség szavai voltak…
– És a keserűségé is – tettem hozzá. Az irodában lévők bólintottak, és hozzáláttak munkájukhoz.
Mint az ördögök, olyanok a férfiak az Elzett Fémlemezipari Művek soproni Tű- és Késgyára lövői telepén: a csiszolt alumínium pora koromként rakódik kezükre, arcukra, ruhájukra. Feketék. Csak a szemek csillognak.
Az asszonyok és lányok keze olajos. Présgépek előtt ülnek naphosszat, dolgoznak. Egyik-másik dúdolgat magában, a nagy zajban beszélgetni nem tudnak, de nem is akarnak, ugyancsak oda kell figyelniük a munkájukra, mert máskülönben a kezük látná kárát.
Légiriadóra emlékeztető sziréna szólal meg az üzemben. Hosszan búg, fájdalmasan, nagyon rossz emlékeket háborgatón. A gépek zaja szűnik, csend. Az emberek halkan beszélgetve kiszállingóznak. A férfiak a bal, a nők a jobb oldali ajtó mögött tűnnek el. Néhányan benn maradnak a műhelyben.
Előkerülnek a táskák és szatyrok. Akik a műhelyben tízóraiznak, csak úgy, sebtében megtörölt kézzel látnak hozzá az evéshez. Munkapad mellett, gép fölött esznek.
– Miért itt?
– Mert máshol nincs számunkra hely – válaszol az egyik asszony.
– Legalább a kezét mosná meg – mondom.
– Mire sorra kerülnék, eltelne a munkaszünet – felel, és falatozni kezd.
A férfi, aki az egyik csiszológépnél szalonnázik – ugyancsak fekete kézzel, „sötét ábrázattal” szomorúan jegyzi meg:
– Ne legyen gyerek, kérem. Azt hiszi, hogy nekünk tiszta, tágas öltöző és étkező dukál… Vidéken ez nem szokás!
Férfiöltöző.
Izzadságszagú, sötét zsúfolt helyiség. Huszonötös körte szórja bágyadt fényét. Alig jutok beljebb a szekrényekkel zsúfolt helyiségbe, emberek ülnek a földön, és esznek.
Tóth András, a zsebkésszerelők csoportvezetője két falat között ezt mondja:
– M iért csodálkozik? A háború előtt még ennyink sem volt. Akkor munka közben kaptuk be a kajánkat…
Egy fiatalem ber a sarokból megkockáztatja az ellenérvet:
– De András bácsi, azóta huszonegy év telt el, és nagyon megváltozott a mi világunk…
A fürdő: tíz mosdókagyló és három zuhany. A lövői késgyár 240 dolgozójának fele férfi. Hatvanan csiszolók, kéményseprőnél feketébbek a műszak végén. A víz, a fürdés nekik megváltás. A várakozás, míg sorra kerülnek, tisztítótűz.
Női öltöző.
Még tart a tízóraiszünet. Padon ülnek és esznek, öltözőjükön ablak is van, és valamivel kevesebb a szekrény is az alig húsz négyzetméteres helyiségben. (A férfiaké is ekkora!)
– Hárman öltözünk egy keskeny szekrényben. Képzelheti, télen, amikor annyi gönc van az emberen, hogy alig győzi levetni, miképpen férünk el. Étkezőhelyiség? Üzemi konyha? Eh!
Kardos Istvánné, a nők szocialista brigádjának vezetője mondta ezt.
Kiss Ferenc üzemvezetőtől érdeklődöm, hogy mit tettek e lehetetlen állapotok megszüntetésére:
– Kilenc esztendeje megyünk, kérvényezünk azokhoz a szervekhez, akik ebben az országban érdemben foglalkozni tudnak a gyár szociális helyzetével. A szakszervezet, a járási tanács, a megyei tanács… sőt, még az országgyűlési képviselők is helyt adtak kérésünknek, de az ígéretnél többet nem kaptunk. Szolgálati sorrendben írtunk a járási pártbizottságtól kezdve az MSZMP Központi Bizottsága titkárságának is. – Három évvel ezelőtt már volt pénz konyhára, ha jól emlékszem, másfél millió, de senki sem vállalta az építést…
Csak azt írtam meg, amit láttam az Elzett Fémlemezipari Művek soproni Tű- és Késgyára lövői telepén, meg azt, amit az ott dolgozók óvatosan fogalmazva, mértéktartóan elmondtak.
A Kisalföld március 1-jei számában cikk jelent meg arról, hogy az Elzett Fémlemezipari Művekhez tartozó lövői késgyár dolgozói embertelen körülmények között tevékenykednek. A gyárnak elfogadható öltözője, fürdője és étkezdéje nincs, és az asszonyok meg férfiak immár évtizede hiába kérnek, követelnek munkájukhoz méltó körülményeket, panaszuk meghallgatásra talál ugyan, de orvoslásra nem.
A március 1-jei cikkre az Elzett Fémlemezipari Művek vezérigazgatója, Hidas Ferenc válaszolt. A vezér[1]igazgató egyetértett a cikkben foglaltakkal, és elismeri, hogy változtatni kell a helyzeten.
„… úgy személy szerint, mint a vállalat illetékes dolgozói mindent elkövettünk, hogy az érintett munkások szociális körülményein javítsunk. Fáradozásunk mind ez ideig eredménytelen maradt. A cikkben említett szociális elmaradottság felszámolásához kb. 5,5 millió forintra lenne szükség. Ilyen nagyságrendű fedezet biztosítására felettes szerveink megítélése szerint a népgazdaság egyéb szükségleteit is figyelembe véve nem volt és most sincs lehetőség.
A KGM munkaügyi főosztálya munkásvédelmi és szociális osztálya 1962. december 3-i levelében 1963-ra egymillió forint beruházási keretet adott a lövői telepen öltöző, mosdó, konyha és étterem építésére. Miután a helyszíni szemle alapján az illetékes szervek a konyha és az étkezde építési engedélyének megadását a szennyvíz-elvezetés megoldásához kötötték, felügyeleti szervünk a csatornahálózat és a derítő építésére további 600 000 forintot adott.
A tervek és a költségvetés elkészítése után kiderült, hogy a 200 személyes konyha és a 100 személyes ebédlő létesítéséhez az általunk kiszámított összeg nem elegendő, és annak építési költsége 3,5 millió forint.
Erre az összegre készített beruházási programot a KGM beruházási iroda nem hagyta jóvá, és ezzel az üzemi konyha és étkezde megvalósítása holtpontra jutott.
Az öltözők bővítésére – jóllehet, erre fedezetünk nem volt – tervet készítettünk azzal a meggondolással, hogy az esetleges pénzfedezet biztosítása esetén a tervek hiánya ne legyen akadálya a megvalósításnak.
A közöltek alapján a III. ötéves tervben sincs kilátás a lövői telep dolgozói által hiányolt üzemi konyha, öltöző, étkezde, valamint fürdők megvalósítására”.
A vezérigazgató válasza legalább annyira tárgyilagos, mint a lövői késgyár dolgozóinak a panasza, akik annak idején elmondták, hogy ők nem hipermodern öltözőre, fürdőre és konyhára, étkezdére vágynak. hanem csak emberhez méltó szociális létesítményekre. Ehhez való joguk pedig elvitathatatlan mostani körülményeik ismeretében.
Éppen ezért a lövői késgyár dolgozói nevében nem értünk egyet a vezérigazgató válaszával – és senkiével sem, aki azt állítja, hogy nem lehet javítani a késgyáriak tarthatatlan helyzetén –, és ismételten kérjük, teremtsenek nekik a munkájukhoz, emberhez méltó körülményeket.»