Találtam egy dossziét az archívumomban; címe: Rádiós jegyzetek. Ám az iratgyűjtő üres, borzasztóan sajnálom. Szívesen fölidéztem volna, ugyan miről mondtam el megjegyzéseimet úgy jó öt és fél évtizeddel ezelőtt az akkor rangot adó Győri Rádió mikrofonja előtt, ahol Csete János bácsi, mindenki Csete bácsija volt a mindentudó technikus, mellette pedig Lőrentei Attila tanulta meg a poszttal járó tudnivalókat. Valastyán Mihály tanár úr volt a stúdió zenei szerkesztője, MTI-s kollégám, Rigó János tündéri felesége, Ilike meg az egyik bemondó… Azt tehát már nem tudom, talán sosem fogom megtudni, hogy milyen témájú (minden bizonnyal köznapi szösszenetek voltak) jegyzeteket olvastam föl anno (kezdetben szerfölött megilletődötten) a Sallai Imre út 28. alatti gyönyörű villában berendezett rádióstúdióban, ahol éppen az idén 15 éve, úgy karácsony előtt, hangzott föl utoljára a Győri Rádió adáskezdő szignálja. (Ám a stúdióban készített pillanatképet megtaláltam, 1965. szeptember 26-án jelent meg a megyei lapban.)
„Itt a Magyar Rádió győri stúdiója!”
– Köszöntjük kedves hallgatóinkat!
– Megkezdjük műsorunkat.
A jól ismert szignál, a Kapuvári verbunkos után hangzik el ez a három mondat hétköznaponként este hét órakor, ünnepnapokon pedig reggel kilenc órakor a 223,88 méteres hullámhosszon.
A győri Sallai Imre utca (ma Nagy Imre utca – a szerk. megj.) valamikor a város legcsendesebb utcája volt. Talán azért is kapott ott helyet a 28. szám alatt egy villában a stúdió. Amióta azonban a balatoni forgalom ott bonyolódik le, a Sallai utcában, azóta ugyancsak jól be kell zárkózni a rádió munkatársainak, hogy nyugodtan felvehessék a mindennapi műsort.
Amíg a Hétvégi krónikába való anyagokat az egyik magnetofonról a másikra, a tényleges műsorszalagra átjátsszák, Túri Lajos szerkesztő elmondja, hogy eddig mintegy ötezerkétszáz műsort állított össze.
– Tizenkét esztendeje vagyok a Magyar Rádió győri stúdiójának munkatársa.
– Eszerint már a kisujjában van a szerkesztés, a jó műsor összeállításának minden fortélya – próbálom interjúra hangolni. A szerkesztő azonban nagyon komolyan kitér a dicséret elől.
– A jó műsorért minden alkalommal meg kell küzdeni. Mondanivalót, hangulatot összeegyeztetni, úgy „összevágni” – tehát válogatni –, hogy az mindenkinek érdekes, fülbemászó legyen, nem könnyű feladat.
(Túri Lajosról itt olvashat; tessék kattintani!)
A győri rádió hangulatmestere, zenei szerkesztője Valastyán Mihály zenetanár. Szerinte:
– Ösztön és rutin kell a szerkesztéshez. Számomra legnehezebb a könnyűzene. Jóformán lehetetlen lépést tartani vele, annyi új sláger, dal születik. És a hallgatók mindezt kérik, sürgetik. Háromezer zenei felvételből válogatok nap nap után. A győri stúdió tánczenei koktélja rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert. Sokszor kérnek a hallgatók olyan számot is, ami nekünk nincs meg. Addig kutatok, keresgélek ismerőseim lemeztárában, míg megtalálom. Szombat esténként, ha végigmegyek a városon, majdnem mindenütt harsog a rádió. Olyan jó hallani, hogy az emberek szívesen hallgatják a műsorunkat…
A stúdiót egy nagy üvegfal szeli ketté. Az egyik oldalon a technikus és a szerkesztő, a másikon pedig a bemondók dolgoznak. Rigó Jánosné és Forgách Kálmán éppen a híreket olvassák váltott hangon. Nyugalom, biztonságérzet árad belőlük.
– Elképzelem első rádiófelvételüket, mennyire másképp volt akkor – mondom a technikusnak, Lőrentei Attilának (A képen jobb oldalt, a keverőpultnál ül.).
– Nemcsak az emberek, hanem a technikai felszerelés, a műszerek, a berendezés is kezdő, mondhatnám kezdetleges állapotban volt. Tavaly kapott a győri stúdió egy nagyon modern, Märklin-rendszerű keverőasztalt, amiben, ha szükséges, az erősítőket pillanatok alatt ki lehet cserélni.
– Mi a keverőasztal? – érdeklődöm.
– Rajta keresztül áll össze a műsor, azaz a felvétel elengedhetetlen egysége. A zenét, a riportokat, a bemondást és az adóba a műsort ez továbbítja, keveri, teszi lehetővé, hogy megszerkesszük a műsort.
– Hogyan lesz a riporter magnószalagjából rádióriport?
– Legelőször is becipelem a magnómat a rádióba – mondja Szántó Zsóka, a rádió egyetlen és feltűnően csinos riporternője. – A táska-magnetofon, bizony, elég nehéz szerszám. (Menynyivel könnyebb a dolga az újságírónak: egy ceruza és egy jegyzetfüzet a szerszáma!) – Utána a szalagot átjátszom egy 38-as fordulatszámú stúdió-magnetofonra. Ha ez kész, akkor kezdek dolgozni. A riporter legfontosabb szerszáma az olló. (A stúdióban mindig keressük, mert sohasem találjuk, akárcsak az a híres komámasszony!) Kivágom az anyagból a felesleges részeket, a szóismétléseket, a mikrofonlázt csillapítom, ha kell… Lassanként, többszöri lejátszás után kialakul az igazi mondanivaló. A szerkesztő lehallgatja, és ha tetszik neki, akkor beteszi a műsorba.
Kecsegtet az alkalom, hogy cigarettaszünetben a két bemondót emlékezetes bakikról (nyelvbotlásokról) faggassam, de nem teszem, hiszen a győri rádióban nincs baki.
„Magnetofonszalagra veszik a műsort, és arról sugározzák. Baki hiján valamit mégis elmond Rigóné Ilike és Forgách Kálmán.
– A bemondónak egy kicsit színésznek is kell lennie. Nekünk is vannak rossz napjaink, szomorú óráink, de amikor megkezdődik a felvétel, mindazt kint hagyjuk a párnázott ajtó mögött, és igyekszünk a megszokott ütemben, a megszokott – talán kedves? – hangsúllyal felolvasni a híreket, kommentárokat. Úgy kell ennek a kis gárdának együttműködni, hogy a kedves hallgató mindig szívesen keresse meg esténként a győri rádió hullámhosszát, és élvezettel hallgassa végig a műsorunkat.
