Akkor, amikor az alábbi írásom megjelent, 1967. július 9-én (tehát ötvenhét esztendővel ezelőtt) vasárnapra esett a vasutasok napja. A Győr-Sopron megyei napilapban megjelent portré is erről, pontosabban: egy magyar vasutasról – aki megszemélyesíteni volt hivatott a magyar vasutasok nagy tiszteletre és megbecsülésre érdemes sokaságát – szólt. Szeretném remélni, hogy írásom szereplője, Laki Viktor meglett korában, jó erőben, egészségben élvezi bizonyára népes családja tagjainak szeretetét, gondoskodását… (Nyitó képünk forrása: kocsirendező / vsz.hu.)

«Kitűnő egyensúlyérzék, piros zászló, éles hangú síp. Ennyi kell ahhoz, hogy kocsirendező lehessen az ember. Vagy mégsem? Állhatatosság, gyorsaság és türelem is szükséges, mert nélkülük hamar megszökne a pályáról.

Az örökké mozgalmas pályáról, hol a nappalok és éjszakák, az ünnepek és a köznapok egybefolynak, bele a szolgálat végtelen tengerébe. A hullámokat gőzösök és vasparipák hasítják, tajtékzó rohanásukban szikrákkal fenyegetnek. A forgalom hullámainak ostromában cselekvő mólóként áll az ember, és rendelkezik fenséges nyugalommal.

Az ember, a kocsirendező.

Egy az ezrek közül, a vasút közkatonái közül, a hűségesek, a mindig visszatérők közül.

Laki Viktor.

Olajos cejgnadrág, zsíros-kormos egyensapka, piros zászló, zsinórról zsebbe lógó síp. Az arcát már nem látod, vonatod elcsattog a váltókon át a messzeségbe, a főváros vagy az országhatár felé. Különben is, annyi Laki Viktort láttál már életedben, utaztadban, hogy nem érdekel, ki az, mit csinál. Csupán egy a lényeg számodra: percet se késsen a vonat, télen meleg legyen a fülke, kellemes az utazás.

A Laki Viktorok pedig intenek a zászlóval (akár a partjelző a meccsen, ha lesre áll a játékos), sípolnak (mint a bírók, amikor szabadrúgás jár), ha tolathat a gép. Ugranak, kocsiról kocsira, ütközők közé, fagyos sínre, égető váltóra, toccsanó vízbe, hogy összeakaszthassák a szerelvényt. Mert a vonatnak mennie kell, száguldania, a gyümölcs, a tej nem várhat, a tégla és a kénsav sem. És te sem vársz, olvasó, hisz’ sietős az utad, türelmetlen vagy, türelmetlenül várnak valahol.

Laki Viktor nem lehet türelmetlen. Higgadtan és ezredpillanat alatt kell döntenie, határoznia: mit tegyen? Mit tegyen önmaga, mit az előkészítő, a kocsifogó, az aggató, és fut, ugrik, sípol, int – bíráskodik a sínen és vágányok között. Laki Viktor a kocsirendező, a tolatásvezető.

Huszonhat esztendő alatt az egykori pályamunkásból, majd kocsirendezőből tolatásvezető lett. Olyan kisfőnöki cím ez, mint az úttörőknél az őrsvezetőé, vagy a műhelyben a csoportvezetőé. Ugyanazt csinálja, mint a többi kocsirendező, és közben figyel rájuk is, a szerelvényre is, az életekre és értékekre.

Elrobog a Wiener Walzer. Másodpercekkel ezelőtt még csak látni sem lehetett, eltakarta a kanyar és a sok-sok tehervagon. És máris itt vágtat, csattog karnyújtásnyira a kocsirendezőtől. Állj, ne ugorj! Nézz körül!

„A tizes, a tizes, Viktor, a tizes!” Hol a hangszóró? Nem látni, Viktor tudja, egy újabb vonat újabb kocsiját kell gurítani. „Szh” vagy „Sy”? Mindegy, sok tengely, tehetetlen teher megy a hegyesi elegybe, a második vágányra. A harmadikra a szombathelyit, a negyedikre a ferencvárosit, az ötödikre a komáromit rendezik, sokszor százötven tengelyes szerelvényt is, hiszen a „szilik” meg a „leók”, ezek az erejükkel nem bíró villamosmozdonyok a világot is elhúznák a helyéből.

Negyvenhét éves Laki Viktor. Két lány és egy fiú apja. Húsz évig Hegyeshalomba járt Mosonszentmiklósról, most pedig Győrbe, a „kishatosba”. Így hívják maguk között az őrhelyet, hova futtában betérnek egy-egy falásra a télről, zsírban őrzött töpörtyűböl és otthon dagasztott kenyérből. Száraz eledel a vasutasé, melegre, nyugodt vacsorára, ebédre ritkán jut ideje. Tizenkét óra szolgálat, huszonnégy óra szabad, tizenkét szolgálat, huszonnégy szabad. Zakatolnak az órák, a napok, reggel, dél, este, éjszaka, reggel, dél, este éjszaka. Mint a vonatkerekek a sínen.

„Viktor, a harmincnégyes, a harmincnégyes!” – „Viktor, vigyázz!” „Édesapám, reggel várunk… várunk… várunk …”

A vasutas nem emeli a lábát, ha megy. Két centire a föld felett csúsztatja. Így jár az igazi vasutas. Ha civilben van, akkor is megismerni erről, a menéséről. A tapasztalás vitte rá; kőre, kavicsra ugrani, lépni, répába botlani nem szabad. A botlás a halál. Őszi csúcsforgalom, cukorrépával púpozott vagonok, tolatás, ütközés, gurul a répa a sínek közé, ugrik a kocsirendező, lép a sötétben. Hova lép? A lába érzi, a cipőjével lát.

A hűségesek, a mindig visszatérők közül egy. Az öregek közül, kik fölött csak az évek szállnak el, és akiknek kijár a „bácsi”, de fiatalok maradnak. Addig, míg új fiatalok nem jönnek. Mert egyelőre nem jönnek. Havi három szabadnap járna, és a múlt hónapban is csak egy volt. A lemondás, az önmegtartóztatás nem mindenki erénye.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)