Az 1918-ban kivégzett cári család nyugvóhelye Szentpétervár egyik nevezetessége, a Péter-Pál-erőd. A Népszabadság „Utazás” mellékletében igyekezett szerzőnk 2008. október hatodikán megjelent írásával kedvet csinálni a turistáskodást szerető olvasóknak Oroszország „északi fővárosa” alaposabb megismeréséhez. Bár a jelenleginél egyszerűbb volt oda eljutni, amikor a Néva-parti metropoliszt még Leningrádnak hívták…
Midőn I. (Nagy) Péter cár elhatározta, hogy a Balti-tenger felé „ablakot nyit Európára”, és ehhez a megfelelő földterületet is elhódította a svédektől, első dolga volt, hogy 1703-ban a Néva folyó deltájában erődítményt építsen, majd ezt követően nyugodtan hozzáláthatott kedvenc városa megteremtéséhez. Szentpétervárnak – mert hiszen ez lett az „ablak” – azóta is egyik nevezetessége a Péter-Pál-erőd, amelynek vastag falai és hadmérnöki precizitással kialakított bástyái hűen követik a hatszögletű sziget partvonalát.
Bár a pétervári idegenforgalom korifeusai a nyári időszakra, a híres fehér éjszakákra várják a legtöbb látogatót, nem árt tudni, hogy a Néva-parti metropolis egész évre nagy számban kínál turistavonzó nevezetességeket az Ermitázstól az Orosz Múzeumig és a Nyevszkij proszpekt palotáitól az Izsák-székesegyházig. A Péter-Pál-erőd kissé kiesik az említett objektumok köréből, miután a Néva túlsó, északi partján épült. Ez azonban nem akadály: az érdeklődő a metróhálózat Gorkovszkaja állomásán kiszállva a felszínen egykettőre elérheti az erődítmény keleti kapuját. A falak határolta térségben vagy éppen magukon a falakon sétálva sorra szemügyre lehet venni a látnivalókat, vagy átnézve a folyó acélszürke hullámai fölött, innen is megcsodálni az egykori Téli Palotát is magába foglaló Ermitázs épületegyüttesét.
Apropó, Téli Palota: a Péter-Pál-erőd csak egy alkalommal töltött be katonai funkciót, amelyre voltaképpen életre hívták, éspedig 1917-ben, midőn a bolsevikokhoz átpártolt őrsége innen lőtte a túlparton az ideiglenes kormány székhelyét – egyszerre a nem messze horgonyt vetett Auróra cirkálóval. Ágyúdörgés most is naponta hallatszik az erődből: a déli 12 órát egy itteni löveg elsütésével jelzik a lakosságnak.
A falakon régi fegyverek sorakoznak, alattuk az egykori kazamaták vehetők szemügyre. Az erőd ugyanis a XVIII. század végétől politikai foglyok börtöneként szolgált, a dekabristáktól Makszim Gorkijig sokan megfordultak tömlöceiben. Ide helyezték egyébként az orosz pénzverdét is, amely mindmáig itt működik.
Az erőd közepén áll a Péter-Pál-székesegyház, amelynek 122 és fél méteres aranyszínű tornya tűként magasodik a sziget, a városközpont fölé is. A katedrális Domenico Trezzini svájci származású mester tervei alapján épült, kívülről nem is emlékeztet a megszokott hagymakupolás pravoszláv templomokra. Belülről viszont annál inkább – a gazdag aranyozás, a sok ikon már megfelel az elvárásoknak. A látogatók többsége elsősorban a cári sírokat keresi. Nagy Pétertől kezdve ugyanis itt temették el az uralkodókat és családtagjaikat – az utolsót némi késéssel. II. Miklósról van szó, akit őrei 1918-ban, jekatyerinburgi fogsága idején családjának tagjaival együtt kivégeztek.
Savval leöntött és elégetett holttesteiket 1991-ben találták meg, a tetemeket a többi között a Romanov-dinasztiával rokonságban álló Fülöp edinburghi herceg DNS-mintájának segítségével azonosították. Haláluk után nyolcvan évvel, 1998. július 17-én őket is eltemették a Péter-Pál-székesegyház kápolnájában. A pravoszláv egyház 2000-ben boldoggá avatta az utolsó cári családot, amit most a bíróság is rehabilitált.