Tévéhíradós újságírók gyakran panaszkodtak amiatt, hogy egy-egy riport lelkiismeretes elkészítéséhez annak az adatmennyiségnek a sokszorosát gyűjtötték össze, mint amennyi a szigorúan kimért egy-másfél percbe belefért. Így volt ezzel cikkünk szerzője is, aki 1971–75 között a Magyar Televíziót tudósította a Szovjetunióból. Az akkor népszerű hetilap, a Magyarország és annak legendás főszerkesztője, Pálfy József készséggel helyet adott a felgyűlt információknak. Az alábbi írás a lap 1975. évi 33. számában jelent meg, s az akkoriban obligát tiszteletköröktől eltekintve reális képet adott a 70-es évek Szovjetuniójáról, benne a Romániával és Ukrajnával határos Moldováról…

A törökök hónapokon át nagy erőkkel ostromolták a benderi várat. A lerontott falak maradványain hősiesen kitartó moldován vitézeknek már nemcsak az eledelük fogyott el, de ivóvizük sem maradt. Felkészültek hát, hogy egy végső kirohanással bevégezzék az életüket (és még néhány igazhitűét, ha már egyszer mód nyílik rá), amikor elsötétült az ég. Hatalmas gólyasereg szállt a vár fölé, mindegyikük egy-egy fürt szőlőt hozva magával. A szőlőt – aminek elfogyasztásával tudvalevőleg az éhség és a szomjúság egyaránt csillapítható – a fehértollú madárcsapat a vár udvarára dobta. A védők boldogan habzsolták a váratlan adományt, majd erőre kapván, úgy elűzték az üszkös falak alól a szultán katonáit, hogy azok talán Konstantinápolyig futottak.

Másfél millió tonna

Eddig a történet, amely – mint mondani szokás — szép, csak éppen nem igaz. Az egykori moldovai erődítményt (aminek a neve annak idején még Tigin volt) a törökök minden különösebb nehézség nélkül elfoglalták, ők adták neki a Benderi nevet. Benderiből 1806-ban verték ki végleg a törököket az orosz csapatok.

Így hát, mint a fentiekből kiderül, bevezető mesénkből egyedül a gólyahistória maradt megcáfolatlanul. Nyilván ezért is választották a moldovai szőlő- és bortermelők jelképüknek a szőlőfürtöt vivő gólyát, aminek stilizált rajza ékesíti valamennyi innen származó bor címkéjét.

Szőlőt pedig bőven szüretelnek és musttal is sok ezer hordót töltenek meg minden ősszel ebben az egyharmad magyarországnyi területű szovjetköztársaságban, aminek mezőgazdasága, szőlő- és gyümölcstermesztése különösen a legutóbbi évtizedben bámulatos eredményeket produkált. (A legnagyobb ugrást öt éve jegyezték fel: az 1970-i hétszázezer tonnával szemben 1971-ben egymillió-kétszázhuszonnégyezer tonna szőlőt szüreteltek. Összehasonlításul a magyar termés 1971-ből: hétszáznegyvenezer fonna.)

A Kisinyovba repülő utas könnyen észreveheti, hogy mikor ér a gép Moldávia fölé. A Dnyeszter folyó szalagján kívül jelzi ezt a gazdaságok földjein a számtalan fehér betonoszlop, amik között acélhuzalok feszülnek a rájuk kapaszkodó szőlőtőkék messze futó ágainak, vesszőinek súlya alatt. Kétszázhatvanháromezer hektáron termesztenek csemege-, illetve borszőlőt Moldáviában, évente átlagosan húszezer hektár az újabb ültetés, telepítés. Azokon a földeken, ahol jelenleg gabonaféléket vagy zöldséget termelnek, de alkalmasak szőlő- és gyümölcstermesztésre is, ez utóbbiak fokozatosan elfoglalják az előbbiek helyét. Logikus a koncepció, hiszen a Szovjetunió nagyrészén megterem a gabona (éppen ennek a termőterületnek a bővítését, javítását célozza egyebek mellett a nem fekete földek vidékének fejlesztésére hozott fontos párthatározat), ám a szőlő- és gyümölcstermesztés a hatalmas ország viszonylag keskeny sávjában folytatható eredményesen. A szőlő például csak Moldáviában, Dél-Ukrajnában, a Kaukázus napsütötte lejtőin terem meg, és a közép-ázsiai szovjet köztársaságokban – már ameddig az öntözőcsatornák vize eljut.

Köztársasági bortérkép

A Moldovai Szovjet Köztársaságban jelenleg mintegy másfél millió tonna szőlőt szüretelnek évente. A csemegefajták szedése júliustól szeptemberig tart, ebben a periódusban naponta indulnak a teherszállító repülőgépek, fedélzetükön a zamatos rakománnyal az ország legkülönbözőbb sarkai felé.

Moldáviában nagyon sokféle szőlőt termesztenek, legalább száznegyvenet. A Kisinyov melletti kertészeti, szőlészeti és borászati kutatóintézetben több mint kétezer fajtát állítottak elő keresztezéssel, szelekcióval. Ebből az intézetből került ki a köztársaság felsőfokú végzettségű szakembergárdájának számottevő hányada. Az intézet sokirányú tevékenységének egyik eredménye az a szemre is nagyon tetszetős lánctalpas kis kerti traktor, amit a kisinyovi traktorgyárral közösen terveztek meg, és amiből már jó néhány kinn serénykedik a szőlőskertekben. Valamennyi munkafolyamat géppel történő elvégzése természetesen még csak ábránd (elsősorban a termés leszedése marad még sokáig kézi munka), a korszerű, nagyüzemi termelési mód azonban olyan lehetőségeket kínál a gépek felhasználására, ami a hagyományos szőlőművelésnél elképzelhetetlen. Ez, persze, kihat az önköltségre is: a Szovjetunióban a moldovai bor önköltsége a legalacsonyabb.

A moldovai szüret, ami – csakúgy, mint szerte a világon, ahol szőlőt termeszt az ember – vidám, hangulatos népünnepély is, általában október első harmadában befejeződik. Ebből viszont az következik, hogy a dél-európai vagy a magyar borokhoz képest az itteniek szárazabb jellegűek. Természetesen szó sincs valamiféle gyengébb minőségről, Moldávia borai a maguk kategóriájában jól szerepelnek a nemzetközi versenyeken, az utóbbi években több mint kétszáz arany-, ezüst- és bronzérmet nyertek.

A szőlőre, annak fejlődésére, termésére rendkívül nagy hatást gyakorol a termőterület mikroklímája. (Gondoljunk csak a tokaji borokra, amik utánozhatatlanoknak bizonyultak, hiába próbálkoztak már sokan és sokfelé meghonosítani őket.) Az egyik legjobb moldovai vörösbor, a Negru de Purkar például csupán a purkári szovhoz néhány hektárján terem meg olyan minőségben, hogy a brit királyi udvar is rendszeresen rendel belőle. A moldovai szakemberek épp ezért abban látják fő feladatukat, hogy tervszerű munkával kialakítsák a köztársaság optimális szőlő- és bortérképét, vagyis minden tájegységben, minden egyes gazdaságban az ott legmegfelelőbb fajtákat termesszék. Ennek a nem éppen egyszerű feladatnak a megoldását az könnyíti meg. hogy a Moldovai SZSZK mezőgazdasága nemcsak módszereiben, de szerkezetében is a legkorszerűbbek közé tartozik a Szovjetunióban. Anélkül, hogy a kisinyovi szakminisztérium hatáskörét csorbítaná, a köztársaság kolhoztanácsa hangolja össze valamennyi közös gazdaság munkáját. A tanács javaslatára például az erre a célra kijelölt kolhozok megszüntetik más irányú ágazataikat és csak szőlővel, vagy csak gyümölccsel, vagy éppen kizárólagosan sertéstenyésztéssel foglalkoznak. Ugyanez a tendencia az állami gazdaságok esetében is.

A szőlész-borász gazdaságok tevékenységét az 1970-ben létrehozott Moldvinprom egyesülés koordinálja, 168 gazdaságot tömörít. Vizsgáljuk meg közülük egynek, a ruszeni kolhoznak a munkáját! Háromszáznyolcvanan dolgoznak itt, Pjotr Talan elnök vezetésével, aki két éve áll a gazdaság élén. Mostanáig hús- és tejtermeléssel is foglalkoztak, ezt fokozatosan csökkentik, majd teljesen megszüntetik. Az új-aneni járásban, ahol a ruszeni kolhoz is működik, nyolc gazdaság tagja a Moldvinpromnak. Pjotr Talan elnök – egykor a járás főagronómusa volt – jól ismeri a szomszédok helyzetét is, és velük összhangban fejleszti kolhozát. Eddig négyszázötven hektárt telepítettek be szőlővel, a végső céljuk ezer hektár. A helyes fajtakiválasztással, a kifogástalanul és idejében végzett munkával elérték, hogy tavaly a legjobb borszőlőfajtáik kétszáz-kétszázhúsz mázsás termést is adtak hektáronként.

A Szovjetunióban ebben a kérdésben a legnagyobb tapasztalatokkal kétségkívül Moldávia rendelkezik, ahol már 1968-ban kormányhatározat jelent meg az ilyen jellegű „szőlőgyártó” komplexumok létesítéséről. Pjotr Paszkar, a Moldovai SZSZK miniszterelnöke egyik írásában azzal magyarázza ezt az „élenjárást”, hogy egyrészt a köztársaság mezőgazdasági termékeinek kilenctizedét iparilag feldolgozzák, másrészt Moldávia mezőgazdaságára már jó ideje a magas szintű koncentráció és szakosodás a jellemző, ami így együtt szinte magától kínálta a lehetőséget az agráripari kooperáció kialakítására. (A miniszterelnök maga is agrármérnök, a kisinyovi Frunze főiskolán védte meg a diplomáját.)

Egy fürt kontúrja

A már régebben működő és a most alakuló egyesült gazdaságokat mind jobban ellátják gépekkel. A kolhozok és szovhozok villamosenergia-fogyasztása az utóbbi 12 év alatt a tizenkétszeresére nőtt. A mezőgazdasági szakemberek száma 1968 óta megduplázódott, jelenleg több, mint húszezren dolgoznak a falvakban. Ezeknek a falvaknak az „iparosítása” nemcsak statisztikai terminusproblémák melegágya, hanem – és ez a döntő – társadalmilag hatalmas lépés a kommunizmust építő szovjetországban az osztályok amúgy is ingadozó határainak ledöntése felé. Ezért figyeli a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága az említett folyamatot a jó ügynek kijáró érdeklődéssel, és ha szükséges, sokoldalúan támogatja azt.

Ha Moldávia térképére nézünk, a köztársaság körvonalait kis fantáziával hasonlatosnak találhatjuk egy szőlőfürt kontúrjához (moldován barátaink legalábbis nagyon szeretnék ezt minden vendégükkel elhitetni). A szőlő ugyanis, ami bevezetőnkben a vitézek megmenekülését és győzelmét hozta, nemcsak régen volt jelkép Moldáviában, hanem ma is az — a bőség, az öröm és a fejlődés szimbóluma.