A múlt század nyolcvanas éveinek második felében meglehetősen sok problémával küszködött nyugati szomszédunk. Botrány ért botrányt, nem egyszer párhuzamosan is versenyeztek egymással a skandallumok – bizonyítván: az egykori legendás szocialista pártvezér és kancellár, dr. Bruno Kreisky után nem talált az SPÖ olyan vezetőt, aki kellő eréllyel tudott volna rendet tartani a pártban. Ehhez járult még az államfő Waldheim náci múltja, az erőtlen és a szükséges tekintéllyel nem rendelkező Sinowatz kancellár lemondása. Ebben az időszakban foglalkoztam a többi között a maffia-szaga miatt (is) hírhedtté vált Lucona-botránnyal. (Megjelent az akkor hiteles újságként ismert Magyar Hírlap 1989. január 20-i számában.)
Nem is tudom, mit csinálnának osztrák kollégáim, ha nem gondoskodna az élet minduntalan jobbnál jobb sztorikról, botrányokról a számukra!? Jóformán még el sem ültek a „big Béla” (a valamikori hazánkfia Rabelbauer) pénzügyi szélhámosságai keltette hullámok, a Ruso-féle biztosítási botrány, a legnagyobb államosított iparvállalat, a VOEST-Alpine Noricum néven hírhedtté vált fegyverszállítási skandaluma, az egész világot lázba hozó, és nem csupán az osztrákokat megosztó Waldheim-ügy rengései, az exkancellár Sinowatz kényszerű politikai visszavonulása okozta megrázkódtatás szocialista párti körökben, máris kitört az (ugyancsak a legnagyobb, a szocialista) párton belüli botrány: különféle adóhátralékok miatt szépreményű központi titkároknak kellett búcsút venniük (egyelőre) a politikai karrierjüktől.
És ez még mindig nem elég – a jelek szerint, most ugyanis újabb vihar van készülőben nyugati szomszédságunkban. Méghozzá szubtrópusi tengeri vihar az Alpok országában! Egy hajó és rakománya, illetve rakomány ügyében spekulálók kergetik a viharfelhőket az Indiai-óceán felől, a „kék Duna” irányába. Akár politikai tájfun is lehet a Lucona-ügyből, amelyről olvasóink a Magyar Hírlap tavaly (1988.) április 30-i számában már részletesen tájékozódhattak.
Csak dióhéjban az előzményekről: Udo Proksch, a híres bécsi Demel cukrászda tulajdonosa kitűnő kapcsolatokra tett szert osztrák szocialista politikusokkal. E háttér fedezetében kezdett különféle kétes üzletekbe. A császári és királyi udvari cukrászda (Demel ugyanis vagy kétszáz esztendővel ezelőtt kivívta üzletének ezt az előkelő címet) mai tulajdonosa, az eredeti szakmáját tekintve sertéstenyésztő Proksch a svájci Zapata Rt.-vel szövetkezve tengeri teherszállítási üzletbe is belevágott. Mielőtt azonban a szerfölött rozoga Lucona motoros hajó útnak indult volna a Földközi-tengerről a Távol-Keletre, a csalafinta Udo tetemes értékű biztosítást kötött a 31 650 535 svájci frank „értékű” szállítmányra. Az (állítólag) urán-dioxid földolgozására és radioaktív hulladék sajtolására alkalmas rakomány egy robbanás következtében az indiai szubkontinens csücskénél, ott, ahol a legmélyebb az óceán, hajóstul elsüllyedt. Odalett hat tengerész is.
Mindez 12 évvel ezelőtt, 1977. január 23-án történt.
Proksch és társa, Hans-Peter Daimler markát ütötte a jó 31 millió svájci frankos biztosítási kártérítés. A biztosító persze „szagot kapott”: csak csalásról lehet szó, s annak rendje-módja szerint rendőrségi és ügyészi eljárást indíttatott az udvari cukrász és feltételezett tettestársa ellen. A jó Udo egy darabig még csak kibújhatott a felelősségre vonás alól, de aztán ütött az igazság órája – eltűnt Ausztriából.
Szokványos kóklertörténet? Az is lehetne, ha a sajtó és főként Hans Pretterebner író-újságíró nem kezdte volna el bolygatni a Proksch-aktákat, amelyek, csodák csodájára (ez derül ki a Profil osztrák hetilap tényközléséből), jó ideig az igazságszolgáltatás útvesztőiben csellengtek. Egy svájci magándetektív, Dietmar Guggenbichler még 1983 júliusában tett följelentést Proksch és komája ellen gyilkosság, biztosítási csalás és más bűntettek alapos gyanújával a salzburgi csendőrségen. A nyomozást azonban az ügyészség igen gyorsan leállította. A lényeg: akárhányszor újra indult is a nyomozógépezet Proksch ügyében, valaki mindannyiszor „leszólt” vagy a belügyből, vagy az igazságügyből, és további intézkedésig fölkérte a Lucona-papírokat.
Az idő múlásával mindenesetre Prokschnak is, Daimlernek is volt elég ideje, hogy fölmérje: szorul a hurok a nyaka körül, célszerűbb lesz eltűnni Ausztriából. De ki adott útlevelet a tetőtől talpig gyanúba keveredetteknek? Miután az osztrák rendőrség szem elől tévesztette a két delikvenst, az Interpol kezdett el szimatolni utánuk. Csodák-csodájára cukrászunk olyan országban tűnt föl, amelybe (nemzetközi szerződés híján) nem ér el a világrendőrség karja. Hogy honnan tudta ezt Proksch?
A közerkölcsök (egy néppárti vezető politikus szerint: Ausztria nemzetközi tekintélye) védelmében és azért, hogy végre tiszta vizet önthessenek a pohárba, parlamenti vizsgálóbizottságot küldtek ki a Lucona-ügy (a lapok szerint: botrány) vizsgálatára. Az osztrák törvényhozás tíztagú, négypárti különbizottsága magas rangú és beosztású rendőröket, csendőröket, állambiztonsági főnököket, igazság- és belügyminisztériumi főtisztviselőket idézett maga elé, hogy kiderítse: tulajdonképpen ki Proksch „keresztapja”?
Föltételezik ugyanis, hogy korántsem véletlenül húzódott mostanáig ez az ügy. Proksch cukrászdai „politikai páholya”, az Osztrák Szocialista Párt vezető személyiségei számára kialakított Club 45 törzsvendégei között (és Proksch baráti körében) kávézgatott a Demel klubjában Leopold Gratz, a szocialista párt központi titkára, későbbi külügyminiszter, ma a parlament elnöke, Karl Blecha, ugyancsak SPÖ-vezető, a Proksch-ügy kirobbanása óta belügyminiszter. Ez utóbbit is maga elé idézte a parlamenti vizsgálóbizottság. Lapjelentések szerint Blecha minden erőfeszítését a politikai túlélésre összpontosította.
Nem kívánunk a részletekben elveszni, már csak azért sem, mert a játszmának koránt sincs vége. A botrányt följelentésével kirobbantó svájci magánnyomozó ellen valaki pokolgépes merényletet követett el – egyelőre sikertelenül. De minden bizonnyal figyelmeztetésül.
A nyitó képen: Udo Proksch a tárgyalóteremben; a vád hat rendbeli gyilkosság. (Képe: Stuttgarter Zeitung.)