Az újságíró archívumából – Győri Textil: élt 93 évet

Az egykori jegyzetek között megbúvó egy-egy újságkivágás emlékezteti a krónikást, merre járt, kikkel beszélgetett, és e beszélgetések gyakorta újságcikké érlelődtek. Ha belegondolok, pályafutásom sok évtizede alatt hány emberrel ismerkedtem meg, tartottam sokukkal a máig érő kapcsolatot, és hánnyal korlátozódott a találkozás pusztán hivatalos, információszerző beszélgetésre, akár ezrekre rúghat a számuk. A legnagyobb többséggel kellemes, korrekt volt a kapcsolat, elő nem fordult, mint manapság (rossz, nagyon rossz példa rá a győri önkormányzat), hogy látványos ígéretek ellenére nem jönnek létre hivatalos, információszolgáltató beszélgetések sem telefonon, sem írásban, a személyesről pedig már szót sem érdemes ejteni. Ezek a gondolatok cikáztak át emlékezésem évtizedei fölött, amikor az alább közlendő, portrériportnak szánt zsengém a kezembe akadt. Fájdalommal kellett nyugtáznom, hogy a Győri Textil(ipari Vállalat) majd névváltozása után  Rábatext Vállalat megszűnt, 1996. tavaszán törölték a cégjegyzékből. A Győrt igazán nagy ipari és iskolavárossá fejlesztő Zechmeister Károly (1852–1910) polgármester fénykorában, 1901-ben alakult meg a bécsi Julius Leon nevéhez és pénzéhez kötődő Magyar Mechanikai Pamut- és Gyapjúszövetgyár, ami a II. világháborúban gyakorlatilag elpusztult, ám újjáépítették, és 1948-ban már állami kézben lévő Magyar Textil Nemzeti Vállalat néven kezdte meg a termelést. Az 1960-as évek elején egyesítették a Győri Textilt és a Győri Fonodát, ami 1978-ban kapta a Rábatext Textilipari Vállalat nevet. Jó évtizeddel később „széttagolták”, 1989 végén Győri Textilművek Rt. lett, néhány év elteltével fölszámolták, régi-új néven – Rábatext Textilipari Vállalat – működött tovább, mígnem névleg visszatért a kezdetekhez: Leonell Textilipari Kft. lett, és a veszteségekre hivatkozással 1994-ben bezárták. Élt 93 évet. (A gyár bontásáról Andorka Zsolt készített remek képeket; az egyik írásunk címe alatt látható…) Ma már csak a valamikori gyárkémény emlékeztet arra, hogy ott gyár állt egykoron, ami mindenekelőtt nők ezreinek adott munkát, megélhetést, és akiknek szorgalma, tervezőinek igyekezete révén évtizedekig jeles exportvállalatként tartották számon. (A cég történetéről bővebben itt olvashat.) És most következzék az írás egy valamikor győri textilesről (Kisalföld, 1963. augusztus 23.):

«Semmiképpen se feltűnő, kirívó, hivalkodó. A gazdájának legyen dekoratív kiegészítője. Legyen vonalritmusa, amit könnyedén követhet a színek üteme. Kellemes legyen a fogása is, hogy az ember jó érzéssel, a tisztaság és a jólápoltság megnyugtató érzésével vehesse a kezébe. Szerény legyen, mint bármelyik mindennapi használati tárgyunk. És mégis olyan, hogy embertársaink a zsebkendő használatakor ne azt lássák, mit csinálunk vele, hanem azt, hogy ni csak, milyen szép zsebkendő! Biztosan külföldön vette… Pedig itthon készült, a Győri Textilipari Vállalatnál.

Tervezője pedig:

– Kiss István – mutatkozik be a barna, mosolygós arcú fiatalember, és mondja is pontosan a beosztását: a gyár szövetminta-tervező iparművésze.

Kék munkásruhában, kockás ingben, egyszínű nyakkendővel és nagy-nagy közvetlenséggel fogadott. (Mindig ilyen, mondják, amiért is szeretik a munkatársai.)

– Hogyan lett mintatervező iparművész?

A szokványos kérdésre érdekes válasszal felelt:

– Valamivel nehezebben, mint a többi társam. Már az elején göröngyös volt az utam. Kezdődött azzal, hogy a főiskola egyik professzorának nem tetszett az a gimnázium, ahol érettségiztem. Nekem viszont igen, hisz’ az ottani tanároknak köszönhetem, hogy idáig jutottam. Mégis, mikor harmadszor jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára, végre bekerültem.

– Később a valamiko­ri „harapós” tanárral igen jó barátságba kerültem, és még ma is nagyon tisztelem, szeretem őt. Egyebek között – ha közvetlenül nem is, de közvetve – akaratán kívül olyan kincshez juttatott, amit évfolyamtársaim még csak most szereznek meg maguknak.

– Mi ez a kincs?

– Nem egyéb, mint az üzemi gyakorlat, az emberek, a gépek, a gyártási folyamatok megismerése. Amíg a felvételemre vártam, addig normásként, karbantartó géplakatosként dolgoztam szövőgyárakban. Közben szabad délutánjaimon el-eljártam a Dési Huber-stúdióba rajzolgatni. A főiskolai textilfőtanszak szövő szakján megtanultam az alkotói módszert, a technológiát, tehát a gépismeretet, a nyersanyagismereteket, a szövetkonstrukciót a gyárban. Mi kell még a mi szakmánkhoz? Jó rajz- és festési készség, színérzék és sajátos gondolkodásmód, olyan, amivel a környezet benyomásait, élményeimet ötletté változtatom.

A művész vallomása következik.

– Nem elég a fogékonyság a szép iránt, az adottság, a rátermettség a mintatervezéshez. Tudatosan kell művelni a szakmát. Úgy, mint ahogy a gépkocsivezető a fékezést először megtanulja, és később, ha erre szükség van, akkor már ösztönösen fékez. Először váljék tudattá az emberben az ösztön, később pedig ösztönné a tudat.

– A művészember nem szereti a szabályosságot semmiben sem. A törvényekbe foglalt világ neki kényelmetlen, mindig ellenállásba ütközik. Ki szeretne törni belőle. Nekünk, mintatervező iparművészeknek mégis meg kell hajolnunk e rendszer és rend előtt, és annak törvényei szerint élni, tervezni a művészi szabadság és csapongás szabályos szabályta­lanságának szeretetében.

– A technika véges, a művész fantáziája végtelen. Ezt a végtelenséget és olykor szertelenséget kell a technológia törvényeinek, a szövetek tulajdonságainak, a színek és a festékek meg a fonalak egységének alárendelni.

Közben szövetmintákat mutat, zsebkendő-tervezeteket, ágyneműmintákat. A sajátjait.

– A modern lakásba, a modern bútorhoz modern szövet illik. Az ágyneműnek igazodnia kell a lakás hangulatához, de nem hivalkodó módon, hanem a maga megnyugtató, álomba zsongító színeivel. A pasztellszínek nyugtatják az embert. Ezekkel a színekkel kell operálni úgy, hogy a tisztaság érzetét és biztonságát adják a pihenő embernek.

– Íme a legújabbak: a függönyminták. Új terméke lesz gyárunknak, ha elfogadja a házi zsűri. Hányszor elképzeltem magamban egy-egy mintát! Milyen is az, ha elhúzzák a függönyt az ablak előtt, és milyen, ha két oldalt lóg, és úgy díszíti a szobát… Nehéz ezt így, szavakban elmondani, látni kell!»