Talán a legilletékesebb, tehát önmaga sem tudja pontosan hány kötete, tanulmánya, cikke, videóriportja jelent meg az utóbbi mintegy fél évszázadban. Az viszont biztos, hogy a hazai holokausztkutatás, a vészkorszak, az embermentés legtöbbet publikáló kutatója, akit itthon és külföldön – tekintettel az idegen nyelveken is megjelent műveire – különösen nagy tisztelet övez, tudományos munkáit forrásként értékelik és használják. Szita Szabolcs történész professzor, a Budapesti Holokauszt Intézet egyik alapítója, a Holokauszt Dokumentációs Központ nemrég nyugállományba vonult igazgatója továbbra sem pihen, miközben folytatja kutatásait, az eddigiek eredményeit további tanulmányokban, könyvekben igyekszik megörökíteni kortársai, tanítványai, az utókor számára. Alábbi beszélgetésem a történész kutatóval éppen három évtizeddel ezelőtt készült és jelent meg az akkor tekintélyes, mérvadó napilapnak számított Magyar Hírlap 1989. március 4-i számában. (Nyitó képünkön a Balfi Nemzeti Irodalmi És Történelmi Emlékhely; foto: hdke.hu)
Soproni lévén, gyakran megfordultam Balf környékén is, és megdöbbenéssel tapasztaltam egy-egy mélyszántás után: emberi csontokat vet ki az ekevas a talajból. Azt már gyermekkoromban is hallottam, hogy a háború után sok száz ember földi maradványait exhumálták azon a tájon, hogy megadják nekik a végső tisztességet. De az ugyancsak megrendített, hogy ennyi idő elteltével és ennyire a talaj felső rétegében még mindig kísértenek a rettenetes múlt emlékei – mondja dr. Szita Szabolcs kandidátus, történész.
Beszélgetésünknek az ad időszerűséget, hogy mostanában várható új könyvének, a Halálerődnek a megjelenése a Kossuth Kiadónál.
– Mi serkentette a kötet megírására?
– A természetes kíváncsiság, a múlt eseményeinek a föltárása. Jómagam 1945-ben születtem, és csak elbeszélésekből, meglehetősen hiányos levéltári anyagokból tudtam meg: csupán Balfon és környékén legalább tízezer embert dolgoztattak a németek és magyar kiszolgálóik, elsősorban a nyilasok.
– Milyen munkák voltak azok?
– Nyugat-Magyarországon, tehát mindenekelőtt Győr–Moson, Sopron, Vas és részben Zala megye területén, a magyar–osztrák (azaz akkor, 45 évvel ezelőtt még magyar–német) határtérségben a hitleristák nagyszámú magyar zsidó kényszermunkással – haladó, baloldali érzelmű elítéltekkel, kivezényelt lakossággal – építtették a Reich hátsó bejáratának a védelmére a „birodalmi védőállás” erőd- és sáncrendszerét. A katonák jól tudták: semmi értelme ezeknek az embertelen körülmények között, és irdatlan áldozatok árán készült földerődítményeknek, tankcsapdáknak szánt árkoknak. A nagy erőkkel előretörő szovjet hadsereget ezek nem képesek föltartóztatni. A vezéri parancsot azonban teljesíteni kellett. 1944 szeptemberében hazánk a hitleri Németország stratégiai előterévé, a tervezett Alpenfestung (alpesi erőd) keleti bejáratának védőjévé vált. A iasi–kisinyovi vereség és a Kárpátok természetes védelmi vonalának elvesztése után a német hadvezetés olyan összefüggő rendszert kívánt létrehozni, amely Szlovákiától Albániáig húzódóan elzárja az Ausztria felé vezető utakat, s őrzi a háború folytatásához gazdaságilag szükséges területeket. Ennek az elképzelésnek a megvalósítására jött létre Magyarország területén a Karola-, a Margit-, az Olga-, a Klára-, és a Zsuzsanna-vonal, a német–osztrák–magyar határ vonalán a keleti vagy délkeleti fal, vagy mint később nevezték: a birodalmi védőállás erődrendszere.
– Milyen új adatokra, tényekre tett szert kutatásai közben?
– A Niederdonau-erődvonal három szakaszán tizenkét nemzetből származó kényszermunkások ásták, építették a különféle állásokat. 1945 januárjában már 83 405 ember dolgozott a 140 kilométeres szakaszon, s közülük 65 231 volt a nem német. Köztük robotolt az a 35 ezer magyar zsidó is, akinek harmadát a Niederdonau-vonal folytatásának, a Steiermark-erődvonalnak az építésére hajtották tovább. Pozsonyligetfaluban két munka- és több résztábor működött (ez számított az erődvonal északi szakaszának), a középsőn egy munkatábort rendeztek be Fertőfehéregyháza és Feketeváros között, illetve Cinfalván. (Ezek a helységek Ausztriában találhatók, közel a mai magyar határhoz.) A déli erődszakaszon – állapítható meg az egykori följegyzésekből, túlélők hiteles vallomásaiból – egy-egy munkatábor volt Fertőrákoson, Somfalván, Ágfalván, Sopronban, Sopronbánfalván, Balfon, Harkán, Kópházán, Nagycenken, Hidegségben, Ilona-majorban, Sopronkeresztúron. Kőszegen négy helyen őriztek foglyokat. A Sopron megyei táborokban borzalmas tömeggyilkosságokra is sor került a háború végnapjaiban. Ilona-majorban például 1286 embert mészároltak le az SS-ek; az idősebb balfiak és nagycenkiek is beszámoltak ilyen vérengzésekről. Fertőfehéregyházán még csak fenyegetőztek a németek a beteg kényszermunkások elgázosításával, de Kőszegen végeztek is 72–94 fogollyal a kezdetleges gázkamrákban.
– A minden képzeletet fölülmúló embertelen bánásmód, a kínzások, az időjárás viszontagságai (fagyban, hóban, téli ruházat, lábbeli nélkül!), a betegségek és a tömeges kivégzések következtében a Pozsony és Kőszeg közötti húsz munkatábor foglyainak harmada elpusztult.
– Honnan szedték össze a németek a sok tízezer kényszermunkást az erődvonal építéséhez?
– A nyilaspuccs, tehát 1944. október 15-e után a zsidóüldözés újabb hulláma kezdődött, elsősorban a fővárosban. A németek ötvenezer nőt és férfit kaptak „kölcsön” Szálasiéktól, és a mintegy 150 ezer főnyi munkaszolgálatos kontingensből is további 70 századot játszottak át a megszálló katonai vezetés kezére. A „kölcsönzsidók”, nagyon sokan a védett házak menekültjei, gyalogmenetben tették meg Budapest és Hegyeshalom között a csaknem 200 kilométeres utat. Ezrével dőltek ki a halálmenetből a gyengék, a betegek, a nők, az öregek, és a gyerekek, akiket aztán a kísérő magyar csendőrök, rendőrök és elvetemült katonák gyilkoltak le. Ezekből a halálmenetekből – életük kockáztatásával is – igyekeztek kimenteni embereket a svéd Wallenberg és Langlet, a svájci Lutz konzul és felesége, a Nemzetközi Vöröskereszt ugyancsak svájci fődelegátusa, Born és munkatársai. Síkraszálltak értük a magyar egyházak lelkipásztorai és főpapjai egyaránt. Köztük is különös bátorságot tanúsított Sztehlo Gábor Budapesten, Győr térségében pedig a felszabaduláskor mártírhalált halt Apor Vilmos püspök. Minden igyekezet, a magyar lakosság üldözötteket segítő közreműködése ellenére is 1944. december elejéig – tehát alig másfél hónap alatt –, 76 209 zsidót adtak át a nyilasok az SS-nek Hegyeshalomban. Hadimunkára, sáncásásra kényszerítették a határszéli helységek még munkára fogható lakosságát is: kisgyerekes anyákat, helyenként pedig gyerekeket, leventéket, aggastyánokat.
– Végül is mi készült el a halál erődjévé vált délkeleti védőfalból az Alpokalján?
– Az 1945. március 1-jei német jelentés szerint a Niederdonau-vonalon elkészült 128 kilométernyi állás, 163,4 kilométer hosszú páncéloselhárító árok, 90,1 kilométer drótakadály, 558,2 kilométernyi lövészárok. Ezen túlmenően elkészültnek nyilvánítottak 421 páncéloselhárító tüzérségi és nehézgyalogsági, 2826 gépfegyver-lőállást, valamint 2090 nyitott és 756 fedett fedezéket. A Fertőtől északra, például Lajtaújfaluban máig megmaradtak az egyszemélyes beton gömbbunkerek; körkörös gépfegyverállás látható Fertőmeggyesen, Borsmonostor közelében és Alsólászlóban.
Szita professzor úr az Infovilágban archív írásnak szánt cikk megjelenése előtt kérte, hogy a következőkkel egészítsük ki a harmincöt évvel ezelőtt készült interjút:
Számos nyoma van az árokrendszernek máig Kőszegen, a város feletti Guba hegyen (Lovagló dűlő). Sajnos, a sok ígéret ellenére az ottani erdőrészben a zsidó munkaszolgálatosok alig eltemetett maradványai máig méltatlan körülmények között találhatók a süppedt tömegsírokban. A hivatalok bénák, az erdei emlékpark megvalósításához; az eddiginél sokkal több jó szándék, kegyelet kellene. A látvány megrázó és szégyenletes. A határ túloldalán Rohoncon (ma Burgenland, Rechnitz) futóárkok, bunkerok, géppuska-állások maradványai rejtőznek az erdőben. A hely szomorú nevezetessége, hogy a végnapokban lemészárolt 180 magyar zsidó sírját máig sem sikerült megtalálni. De ott legalább magyar–osztrák összefogással emlékpark létesült, a REFUGIUS polgári egyesület szervezésében évente kegyeleti megemlékezést tartanak. Balf községben Kutas László szobrászművész és Winkler Barna építész munkájával művészi emléktemető létesült. Két évvel ezelőtt vandálok egy éjszakai órán három síremléket megrongáltak, sajnos, azóta sem jutott pénz (1,5 millió Ft) és erő a helyreállításra.
– Ismereteim szerint a még életben maradt kényszermunkásokat a nácik kitelepítették és tovább hajtották Nyugat felé az előretörő szovjet csapatok elől. Mi lett az ő sorsuk?
– 1945. március utolsó napjaiban gyalog, esetenként vasúton, uszályokon hajtották-hurcolták őket Mauthausenbe, Gunskirchenbe, sőt tovább: Bergen-Belsenbe, Buchenwaldba és Berlin közelébe is. Százak és százak haltak meg az evakuálás viszontagságai közepette is, nem csupán azért, mert fizikai és lelki erejük elhagyta őket, hanem, mert a kísérők is kíméletlenül tizedelték a halálmenetbe kényszerítetteket. A gunskircheni erdei táborban 4000-en pusztultak el a háború végnapjaiban.
– Évtizedek óta tudjuk: Balfon halt mártírhalált Szerb Antal író-irodalomtörténész, Sárközi György, Halász Gábor író, Gosztonyi Lajos, Komlós Jenő újságíró, Agfalván vesztette életét Székely Tibor író, Elek János riporter – sok neves és kevésbé ismert személyiség. Volt olyan is, akinek sikerült megszöknie, túlélnie a borzalmakat, mert segítette, bújtatta a helyi lakosság…
– Az életüket, családjuk biztonságát is kockáztató embermentőkről is szó esik a könyvemben: Wosinski Ernőrőlől, a balfi fürdő igazgatójáról, Fleck János kocsmárosról és feleségéről, a Jager és Pöltl család tagjairól, a sopronbánfalvi tanítóról, Sümeghy Józsefről, Pintér György asztalosról, a kármelita zárda apácáiról és másokról. A mártírokéval együtt az ő emberségüket, hősiességüket is meg kellene örökíteni a második világháború áldozatainak mielőbb elkészítendő emlékművén.