Az újságíró archívumából: Halálerőd az Alpok alján

Talán a legilletékesebb, tehát önmaga sem tudja pontosan hány kötete, tanulmánya, cikke, videóriportja jelent meg az utóbbi mintegy fél évszázadban. Az viszont biztos, hogy a hazai holokausztkutatás, a vészkorszak, az embermentés legtöbbet publikáló kutatója, akit itthon és külföldön – tekintettel az idegen nyelveken is megjelent műveire – különösen nagy tisztelet övez, tudományos munkáit forrásként értékelik és használják. Szita Szabolcs történész professzor, a Budapesti Holokauszt Intézet egyik alapítója, a Holokauszt Dokumentációs Központ nemrég nyugállományba vonult igazgatója továbbra sem pihen, miközben folytatja kutatásait, az eddigiek eredményeit további tanulmányokban, könyvekben igyekszik megörökíteni kortársai, tanítványai, az utókor számára. Alábbi beszélgetésem a történész kutatóval éppen három évtizeddel ezelőtt készült és jelent meg az akkor tekintélyes, mérvadó napilapnak számított Magyar Hírlap 1989. március 4-i számában.  (Nyitó képünkön a Balfi Nemzeti Irodalmi És Történelmi Emlékhely; foto: hdke.hu)

Soproni lévén, gyakran meg­fordultam Balf környékén is, és megdöbbenéssel tapasztaltam egy-egy mélyszántás után: em­beri csontokat vet ki az ekevas a talajból. Azt már gyermekko­romban is hallottam, hogy a há­ború után sok száz ember földi maradványait exhumálták azon a tájon, hogy megadják nekik a végső tisztességet. De az ugyancsak megrendített, hogy ennyi idő elteltével és ennyire a talaj felső rétegében még mindig kísértenek a rettenetes múlt emlékei – mondja dr. Szita Szabolcs kandidátus, tör­ténész.

Beszélgetésünknek az ad időszerűséget, hogy mostaná­ban várható új könyvének, a Halálerődnek a megjelenése a Kossuth Kiadónál.

– Mi serkentette a kötet megírására?

A természetes kíváncsiság, a múlt eseményeinek a föltá­rása. Jómagam 1945-ben szü­lettem, és csak elbeszélésekből, meglehetősen hiányos levéltári anyagokból tudtam meg: csupán Balfon és környékén leg­alább tízezer embert dolgoztat­tak a németek és magyar ki­szolgálóik, elsősorban a nyila­sok.

– Milyen munkák voltak azok?

Nyugat-Magyarországon, tehát mindenekelőtt Győr–Moson, Sopron, Vas és részben Zala megye területén, a magyar–osztrák (azaz akkor, 45 évvel ezelőtt még magyar–német) határtérségben a hitleristák nagyszámú magyar zsidó kény­szermunkással – haladó, balol­dali érzelmű elítéltekkel, kive­zényelt lakossággal – építtet­ték a Reich hátsó bejáratának a védelmére a „birodalmi vé­dőállás” erőd- és sáncrendsze­rét. A katonák jól tudták: sem­mi értelme ezeknek az ember­telen körülmények között, és ir­datlan áldozatok árán készült földerődítményeknek, tank­csapdáknak szánt árkoknak. A nagy erőkkel előretörő szovjet hadsereget ezek nem képesek föltartóztatni. A vezéri paran­csot azonban teljesíteni kellett. 1944 szeptemberében hazánk a hitleri Németország stratégiai előterévé, a tervezett Alpenfestung (alpesi erőd) keleti bejára­tának védőjévé vált. A iasi–kisinyovi vereség és a Kárpá­tok természetes védelmi vona­lának elvesztése után a német hadvezetés olyan összefüggő rendszert kívánt létrehozni, amely Szlovákiától Albániáig húzódóan elzárja az Ausztria felé vezető utakat, s őrzi a há­ború folytatásához gazdaságilag szükséges területeket. Ennek az elképzelésnek a megvalósítására jött létre Magyarország te­rületén a Karola-, a Margit-, az Olga-, a Klára-, és a Zsuzsanna-vonal, a német–osztrák–magyar határ vonalán a keleti vagy délkeleti fal, vagy mint később nevezték: a birodalmi védőállás erődrendszere.

– Milyen új adatokra, té­nyekre tett szert kutatásai köz­ben?

– A Niederdonau-erődvonal három szakaszán tizenkét nem­zetből származó kényszermun­kások ásták, építették a különféle állásokat. 1945 januárjá­ban már 83 405 ember dol­gozott a 140 kilométeres szaka­szon, s közülük 65 231 volt a nem német. Köztük robotolt az a 35 ezer magyar zsidó is, akinek harmadát a Niederdonau-vonal folytatásának, a Steiermark-erődvonalnak az építésére hajtották tovább. Pozsonyligetfaluban két munka- és több résztábor működött (ez számított az erődvonal észa­ki szakaszának), a középsőn egy munkatábort rendeztek be Fertőfehéregyháza és Feketevá­ros között, illetve Cinfalván. (Ezek a helységek Ausztriában találhatók, közel a mai magyar határhoz.) A déli erődszaka­szon – állapítható meg az egy­kori följegyzésekből, túlélők hi­teles vallomásaiból – egy-egy munkatábor volt Fertőrákoson, Somfalván, Ágfalván, Sopron­ban, Sopronbánfalván, Balfon, Harkán, Kópházán, Nagycenken, Hidegségben, Ilona-majorban, Sopronkeresztúron. Kősze­gen négy helyen őriztek foglyo­kat. A Sopron megyei táborokban borzalmas tömeggyilkossá­gokra is sor került a háború végnapjaiban. Ilona-majorban például 1286 embert mészárol­tak le az SS-ek; az idősebb balfiak és nagycenkiek is beszá­moltak ilyen vérengzésekről. Fertőfehéregyházán még csak fenyegetőztek a németek a be­teg kényszermunkások elgázosításával, de Kőszegen végeztek is 72–94 fogollyal a kezdetleges gázkamrákban.

– A minden képzeletet fö­lülmúló embertelen bánásmód, a kínzások, az időjárás viszon­tagságai (fagyban, hóban, téli ruházat, lábbeli nélkül!), a be­tegségek és a tömeges kivégzé­sek következtében a Pozsony és Kőszeg közötti húsz munkatá­bor foglyainak harmada el­pusztult.

– Honnan szedték össze a németek a sok tízezer kény­szermunkást az erődvonal építéséhez?

– A nyilaspuccs, tehát 1944. október 15-e után a zsidóüldö­zés újabb hulláma kezdődött, elsősorban a fővárosban. A németek ötvenezer nőt és férfit kaptak „kölcsön” Szálasiéktól, és a mintegy 150 ezer főnyi munkaszolgálatos kontingens­ből is további 70 századot ját­szottak át a megszálló katonai vezetés kezére. A „kölcsönzsidók”, nagyon sokan a védett házak menekültjei, gyalogme­netben tették meg Budapest és Hegyeshalom között a csaknem 200 kilométeres utat. Ezrével dőltek ki a halálmenetből a gyengék, a betegek, a nők, az öregek, és a gyerekek, akiket aztán a kísérő magyar csend­őrök, rendőrök és elvetemült katonák gyilkoltak le. Ezekből a halálmenetekből – életük kockáztatásával is – igyekez­tek kimenteni embereket a svéd Wallenberg és Langlet, a svájci Lutz konzul és felesége, a Nemzetközi Vöröskereszt ugyancsak svájci fődelegátusa, Born és munkatársai. Síkraszálltak értük a magyar egyhá­zak lelkipásztorai és főpapjai egyaránt. Köztük is különös bá­torságot tanúsított Sztehlo Gá­bor Budapesten, Győr térségé­ben pedig a felszabaduláskor mártírhalált halt Apor Vilmos püspök. Minden igyekezet, a magyar lakosság üldözötteket segítő közreműködése ellenére is 1944. december elejéig – te­hát alig másfél hónap alatt –, 76 209 zsidót adtak át a nyilasok az SS-nek Hegyesha­lomban. Hadimunkára, sánc­ásásra kényszerítették a határ­széli helységek még munkára fogható lakosságát is: kisgye­rekes anyákat, helyenként pe­dig gyerekeket, leventéket, aggastyánokat.

– Végül is mi készült el a halál erődjévé vált délkeleti vé­dőfalból az Alpokalján?

– Az 1945. március 1-jei né­met jelentés szerint a Niederdonau-vonalon elkészült 128 ki­lométernyi állás, 163,4 kilomé­ter hosszú páncéloselhárító árok, 90,1 kilométer drótaka­dály, 558,2 kilométernyi lövész­árok. Ezen túlmenően elké­szültnek nyilvánítottak 421 pán­céloselhárító tüzérségi és nehézgyalogsági, 2826 gépfegyver-lőállást, valamint 2090 nyi­tott és 756 fedett fedezéket. A Fertőtől északra, például Lajtaújfaluban máig megmarad­tak az egyszemélyes beton gömbbunkerek; körkörös gép­fegyverállás látható Fertőmeggyesen, Borsmonostor közelé­ben és Alsólászlóban.

Szita professzor úr az Infovilágban archív írásnak szánt cikk megjelenése előtt kérte, hogy a következőkkel egészítsük ki a harmincöt évvel ezelőtt készült interjút:

Számos nyoma van az árokrendszernek máig Kőszegen, a város feletti Guba hegyen (Lovagló dűlő). Sajnos, a sok ígéret ellenére az ottani erdőrészben a zsidó munkaszolgálatosok alig eltemetett maradványai máig méltatlan körülmények között találhatók a süppedt tömegsírokban. A hivatalok bénák, az erdei emlékpark megvalósításához; az eddiginél sokkal több jó szándék, kegyelet kellene. A látvány megrázó és szégyenletes. A határ túloldalán Rohoncon (ma Burgenland, Rechnitz) futóárkok, bunkerok, géppuska-állások maradványai rejtőznek az erdőben. A hely szomorú nevezetessége, hogy a végnapokban lemészárolt 180 magyar zsidó sírját  máig sem sikerült megtalálni. De ott legalább magyar–osztrák összefogással emlékpark létesült, a REFUGIUS polgári egyesület szervezésében évente kegyeleti megemlékezést tartanak. Balf községben Kutas László szobrászművész és Winkler Barna építész munkájával művészi emléktemető létesült. Két évvel ezelőtt vandálok egy éjszakai órán három síremléket megrongáltak, sajnos, azóta sem jutott pénz (1,5 millió Ft) és erő a helyreállításra. 

Ismereteim szerint a még életben maradt kényszermun­kásokat a nácik kitelepítették és tovább hajtották Nyugat fe­lé az előretörő szovjet csapatok elől. Mi lett az ő sorsuk?

1945. március utolsó nap­jaiban gyalog, esetenként vas­úton, uszályokon hajtották-hurcolták őket Mauthausenbe, Gunskirchenbe, sőt tovább: Bergen-Belsenbe, Buchenwaldba és Berlin közelébe is. Szá­zak és százak haltak meg az evakuálás viszontagságai köze­pette is, nem csupán azért, mert fizikai és lelki erejük elhagyta őket, hanem, mert a kí­sérők is kíméletlenül tizedelték a halálmenetbe kényszerítetteket. A gunskircheni erdei táborban 4000-en pusztultak el a háború végnapjaiban.

Évtizedek óta tudjuk: Balfon halt mártírhalált Szerb Antal író-irodalomtörténész, Sárközi György, Halász Gábor író, Gosztonyi Lajos, Komlós Jenő újságíró, Agfalván vesz­tette életét Székely Tibor író, Elek János riporter – sok ne­ves és kevésbé ismert személyi­ség. Volt olyan is, akinek sikerült megszöknie, túlélnie a borzalmakat, mert segítette, búj­tatta a helyi lakosság…

Az életüket, családjuk biztonságát is kockáztató embermentőkről is szó esik a könyvemben: Wosinski Ernőrőlől, a balfi fürdő igazgatójáról, Fleck János kocsmárosról és feleségéről, a Jager és Pöltl család tagjairól, a sopronbánfalvi tanítóról, Sümeghy Józsefről, Pintér György asztalosról, a kármelita zárda apácáiról és másokról. A mártírokéval együtt az ő emberségüket, hősiességüket is meg kellene örökíteni a második világháború áldozatainak mielőbb elkészí­tendő emlékművén.