A következő cikknek Barcelonai levél volt a felcíme, jelezvén, hogy a szerző a zsurnaliszták egyik legkedveltebb kifejezési formájában kívánja publikálni élményeit, tapasztalatait. Erre csak ráerősít, hogy mind a helyszín, mind a ‘gender’ témakör ma ismét sokszor kap teret a médiában. Pedig írásunk 1990. június 23-án, tehát kis híján 35 évvel ezelőtt jelent meg a Népszabadságban. (A nyitó képen: jellegzetes barcelonai utcácska, és a meglepetés: végében egy világcsoda, Antoni Gaudí remekműve, a Szent Család-templom.)
„A nemek és a kulturális azonosság” — ez a furcsa párosítás volt az elnevezése annak az elegáns és nagyszabású nemzetközi tanácskozásnak, amelyet a napokban rendezett Barcelonában a katalán kulturális minisztérium. A csaknem száz résztvevő a kétnapos előadás- és vitasorozaton a jó ügyhöz méltó buzgalommal igyekezett tisztázni, hogy valóban fellelhető-e bármiféle összefüggés a mottóban szereplő fogalmak között. Egy angol professzor diavetítéses tudományos értekezéssel szögezte székhez hallgatóságát, egy fiatal amerikai szociológus amolyan jenki lezserséggel tréfára fogta a témát, egy másodvirágzásában is feltűnően csinos olasz hölgy a „test nyelvéről” elmélkedett – eközben a rendezők, a házigazdák elégedetten könyvelték el, hogy a korábbi évekhez hasonlóan az idei rendezvény is sikeresnek bizonyul. A konferenciát maga Jordi Pujol elnök nyitotta meg, pazar fogadást adva a barcelonai kormányhivatal, a Generalitás narancsfákkal díszes, gótikus udvarán, a záróünnepséget pedig Joan Guitart i Agell kulturális miniszter rendezte a királyi palota egyik dísztermében.
Az írásunkat figyelmével megtisztelő, ám az Ibériai-félsziget dolgaiban esetleg járatlanabb olvasónak el kell mondanunk, hogy a szóban forgó kastély nem a katalán, hanem a spanyol király egyik rezidenciája. Katalónia ugyanis – minden eddig ismertetett, az önállóságról ékesen tanúskodó elem dacára – nem szuverén állam, hanem mindössze Spanyolország egyik – autonóm – tartománya.
Igaz, nem akármelyik! A szépen gyarapodó ország talán legdinamikusabban fejlődő szeglete ez a táj a francia határ és az Ebro folyó között, amelynek kétmilliósnál is nagyobbra nőtt fővárosa, Barcelona bátran konkurálhat a Földközi-tenger nyugati medencéjének másik metropoliszával, Marseille-jel.
Barcelona, az Ibériai-félsziget ékessége, Európa kincse: Antoni Gaudí remekműve, a Szent Család-templom, azaz a Sagrada Família, teljes nevén A Szent Család engesztelő temploma, azaz Temple Expiatori de la Sagrada Família.
Akik csupán spanyol nyelvtudásukra hagyatkoznak, többnyire elbizonytalanodva barangolnak a város történelmi főutcáján, a Ramblán. Itt minden katalánul van: az utcanevek, az üzletek feliratai, a színházi és moziplakátok, az újságárusok polcait rogyasztó színes kiadványok, de még talán a madárkereskedők papagájai is katalánul rikácsolnak. Az emberek boldogan élvezik ezt a nyelvi közeget, szinte lubickolnak benne, mint a turista, aki a Szaharában forrásra, vízre lel.
Az előzmények ismeretében nem meglepő, sőt nagyon is érthető a katalánok felszabadult viselkedése. Alig másfél évtizede ugyanis még mindez elképzelhetetlen volt. A Franco-diktatúra idején valódi kulturális sivatagot teremtettek ide, egyszerűen betiltva mindazt, ami katalán. Megsemmisítették az e nyelven írt könyveket, az iskolákban csak spanyolul folyhatott az oktatás, a színházakban a művészek kizárólag a hivatalos államnyelven szólalhattak meg, az utcatáblák helyesírása is megfelelt a madridi igényeknek. Ha valaki kitűzni merészelte Katalónia sárga-piros csíkozású történelmi lobogóját, éppúgy sokéves börtönbüntetés várt rá, mintha vörös zászlóval tette volna ugyanezt. A Caudillo ugyanis nemcsak a „vörösöket” nem szívelte, de a „szakadárokat” sem. Az egységes spanyol állam mindenekelőtt és mindenekfelett – ez volt a madridi direktíva, s ezt igyekeztek a generalisszimusz hatóságai – esetenként az errefelé őshonos inkvizíció módszereivel is – keresztülvinni. (Félreértések elkerülése végett: Francisco Franco is generalisszimusz volt…)
Ám mint annyi más hasonló asszimilációs törekvés, a francóista „egységkoncepció” sem bizonyult tartósnak. Míg például a baszkok radikális, esetenként szélsőséges eszközökkel próbálták nemzeti azonosságukat megőrizni (az ETA terroristái ma tömegbázis nélkül, gyakorlatilag zsákutcában topogva folytatják ezt), a katalánok kultúrájuk erődjébe visszahúzódva igyekeztek átvészelni a válságos időt. Hiszen az utcákról a diktátor sem tüntethette el Gaudí és más nagyhírű katalán építészek olykor meghökkentő, de mindenképpen jellegzetes palotáit, katedrálisait, a múzeumokban szó nélkül is el lehetett gyönyörködni e táj szülötte, Miró képeiben. Akik pedig a színházban kerestek vigasztalást, azok örömére szolgált az errefelé oly népszerű, általánosan elterjedt pantomim. A cenzúra ugyanis a darabok szövegét kíméletlenül megcsonkította, ám a mozgásművészet mesterei sajátos eszközeikkel mindent el tudtak mondani, és ki tudtak fejezni.
A terror évtizedeinek elmúltával, a demokratikus fejlődés meglódulásával a katalánok is megszabadultak a nemzeti megsemmisülés veszélyének bénító nyomása alól. Sőt, az inga a tehetetlenség folytán kissé a túloldalra lendült. A kívülállót olykor mosolyra készteti, midőn a barcelonai, tarragonai stb. lokálpatrióták lelkesen sorolják nemzeti erényeiket, hogy azután elmarasztalják a madridi kormányt, ami állítólag minden, innen adóba elvitt tíz pesetából csupán kettőt juttat vissza „Catalunyá”-nak. S ha az ember arra hivatkozik, hogy ebből a pénzből azért sikerül nekik évről évre pazar kulturális rendezvényeket, művészeti fesztiválokat, drága kiállításokat összehozni, sőt, most gőzerővel épülnek az 1992-i olimpia létesítményei is, akkor – pillanatnyi megingás után – kész a válasz: de mennyit tarthat meg Madrid, ha ilyen sok, amit visszaad!…
A fővárosban persze másképp vélekednek, s ha néha nehéz lenyelniük is a barcelonaiak egy-egy túlzását (most például az istennek sem akarnak egy állandó spanyol nyelvű színháznak helyet adni, jóllehet Madrid finanszírozná), azért túlteszik magukat a dolgon. Nyilvánvalóan tudatosult bennük: a nagyobb nemzetnek kell, kötelező, toleránsabbnak lennie. Jóváhagyólag tudomásul veszik tehát, hogy a Generalitás önálló külföldi kapcsolatokat épít ki, különösen hasznosakat – hídszerepéből adódóan – Franciaországgal, vagy hogy az első katalán tévécsatorna mellett már megjelent a második is. Az oktatás az iskolától az egyetemig katalán nyelven folyik, az így szerzett diplomát az egész országban elfogadják. A legények 80 százaléka a tartományon belül szolgálja le katonaidejét, s bár a tisztek túlnyomó része más vidékekről verbuválódott, ám a madridi kormány szocialista párti hadügyminisztere – katalán. S ha János Károly király Barcelonába ellátogatva beszédet mond valamely rendezvényen, ékes katalán nyelven szól itteni alattvalóihoz, akik körében így talán még népszerűbb, mint másutt.
Mit tehet mindehhez hozzá a sors jóvoltából a kelet-közép-európai tájakról erre a napfényben fürdő mediterrán vidékre eljutott krónikás? Legfeljebb azt az óhaját, hogy a világon a nemzeti kisebbségek mindenütt éljenek úgy, mint például a katalánok …
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
