Cikkünk pár nappal az indiai kormányfő, Indira Gandhi meggyilkolása előtt, 1984. október 28-án látott napvilágot a legnagyobb példányszámú magyar napilapban. Szerzőnk, a Népszabadság munkatársa – magyar újságíróként utolsóként – azon nyár végén készített interjút Delhiben a miniszterelnök asszonnyal, aki az alábbiak jó részét ott is megerősítette…
«Aki már megtekintette a Gandhi című filmet, hű képet láthatott az indulatoknak arról az iszonyatos elszabadulásáról, amely Brit-lndia függetlenné válását, India és Pakisztán megszületését kísérte. Hinduk és muzulmánok milliói estek áldozatául a felekezetek közötti sötét gyűlöletnek. De vajon törvényszerű volt-e az események ilyen alakulása? S vajon napjaink Indiájában a különböző vallási csoportok összecsapásai valamiféle történelmi átok elkerülhetetlen következményei?
A Himalája és Ceylon szigete közötti óriási terület a hinduizmus hazája. Talán nincs a világnak még egy vallása, amely annyira türelmes, sőt befogadóképes volna, mint éppen a hinduké. Akár a többi vallás, ez is kialakulása korának társadalmi felépítését vetítette át a hit világába; főistenek és alacsonyabb rangú társaik, jóindulatúak és kegyetlenek, bölcs nyugalmat sugárzóak és szerelmes dévajságokra kaphatók – mind ott kavarognak e páratlanul gazdag mitológiában.
Megjelenik az iszlám
Az első iszlám hódítók — arab kalózok — az időszámítás VIII. századában tűntek fel a szubkontinensen, a mai Karacsi és Bombay közötti partszakaszon létesítettek kisebb településeket. A mohamedi tanítások intenzív terjedése nem is hozzájuk, hanem elsőrendűen a XIII. században érkező közép-ázsiai lovas népekhez kapcsolódik, akik nem kímélték a hindu vallási központokat, templomokat, kegyhelyeket sem, de a rombolás, gyújtogatás fő célja a zsákmányszerzés, fosztogatás vagy egyszerűen csak az ellenállás megtorlása, a bosszú volt, és nem az iszlám hit terjesztése. Ha megsértették is a leigázottak vallási érzelmeit, e sebek már régen behegedtek. Sőt az idők múltával a muszlim uralkodóik, főleg a Mugal-dinasztia tagjai páratlan építészeti alkotásokkal feledtették elődeik pusztításait. Legnagyobb uralkodójuk, Akbar, a XVI. század közepén arról álmodozott, hogy az iszlám és a hinduizmus megreformálásával és összeötvözésével valamiféle közös indiai vallást hoz létre. Akbar megpróbált fellépni az embereket megkülönböztető, megbélyegző kasztrendszer ellen is. Bár ez utóbbi törekvését nem koronázta siker, az emberek egyenrangúságának hirdetése nem maradt hatástalan – ez vált egyik pillérévé a szikh vallásnak, amely ebben az időben szakadt le a hinduizmusról. A toleranciára, a vallási előírások rugalmas kezelésére jellegzetes indiai példa, hogy a szikheknek ideológusaik engedélyezték az egyébként szigorúan tilalmas marhahús fogyasztását, így biztosítva a hadviseléshez a megfelelő fizikai állapotot.
Brit taktika
Az egyedüli hódító, aki nem a hagyományos módon érkezett, Anglia volt. A britek „hátulról jöttek”: a tenger felől hatoltak be a félszigetre. Az „Oszd meg és uralkodj!” elvét talán még soha olyan tökéletesen nem valósították meg, mint éppen a britek által gyarmatosított Indiában. A meginduló kapitalista fejlődés megszülte a maga osztályellentéteit, és az éledező politikai öntudatot az angolok vallási különbözőségek kihasználásával is igyekeztek gyengíteni. A szikh szövőmunkásokat egy hindu textilgyáros ellen hangolni éppolyan kifizetődőnek bizonyult, mint hindu parasztokat a muszlim földbérlőre uszítani. Ha azután a konfliktusok öldöklésbe torkolltak – és erre számtalan példa volt – a britek fegyverei védték meg a gazdagokat, még jobban elkötelezve őket az ország idegen urai mellett. A kezdődő munkásszervezkedések és a folytatódó parasztmozgalmak ellensúlyozására a gyarmatosítók teljes erővel támogatták az olyan kifejezetten vallási színezetű pártok működését, mint az 1906-ban létrejött Muszlim (vagy Mozlim) Liga, és a valamivel később megszületett Hindu Mahászabha. India hazafias erői tisztában voltak a britek megosztó törekvéseivel, s lehetőségeik szerint küzdöttek is ellene. Küzdöttek elsősorban azért, hogy az ország egységét megóvják, de azért is, mert itt korábban soha nem léptek fel valaki ellen csupán amiatt, mert az más hitet vallott. Hindu temetőket nem gyaláztak meg, még ha muzulmánok lakta települések tőszomszédságában voltak is. A Tadzs Mahalban örök álmát alvó mugal (vagy mogul) uralkodó, Sah Dzsahan és felesége, Mumtáz Begum sírjára a hinduk is visznek virágot. Muszlim nők ünnepi alkalmakra előszeretettel veszik fel a hindu viseletnek számító dekoratív szárit. Dzsavaharlal Nehru életrajzában leírta, hogy gyermekkorában társaival együtt részt vett valamennyi hindu és muzulmán ünnep színes felvonulásain, és ezt így érezték természetesnek. Leánya, Indira Gandhi maga is megemlítette egyik interjújában: olyan nevelést kapott, amelynek alapján soha nem tett különbséget fajok, vallások, osztályok, kasztok között.
A Kongresszuspárt vezetőségében vállvetve tevékenykedtek a különféle vallási közösségek képviselői. A Muszlim Liga azonban a második világháború végén, amikor a függetlenség megszerzése belátható közelségbe került, elutasította Nehruék valamennyi együttműködési javaslatát, s a mögöttük álló muzulmán földesúri réteg érdekeinek megfelelően akciót indítottak egy önálló állam, Pakisztán megalakításáért. A britek képmutató módon „megértették” ezt az elképzelést, s a gyarmati állapot megszüntetését az ország vallási alapon történő felosztásához kötötték.
Megosztásból felosztás
Az 1941-i népszámlálási adatok szerint az indiaiak kétharmada volt hindu, és egynegyede követte az iszlám tanításait. A lakosság vallásilag a szubkontinens valamennyi fontos területén heterogén volt. Észak-India számottevő részén muzulmánok alakították a hagyományos feudális uralkodó osztályt, Pandzsábban és különösen Kelet-Bengáliában viszont az alsóbb kasztok tagjai menekültek a kiszolgáltatottság és a megkülönböztetés elől az iszlámhoz. A két legfontosabb vallásközösséghez tartozás szinte semmiféle összefüggésben nem állt a lakosság nyelvi megoszlásával: a bengáliaknak több mint fele volt muzulmán, a többi pedig hindu; a keralai malajálam nyelvet beszélők egyötöde muzulmán, egynegyede keresztény, a többiek hinduk. Az ország középső részén hindu többség mutatkozott, az indiai nemzeti burzsoázia derékhada is innen került ki. S miután a muzulmánokkal sikerült elhitetni, hogy a független India „hindu India” lesz, az észérveket, az egység gondolatát elsodorta a vallási fanatizmus.
1947 után bebizonyosodott: India felosztása nem szolgálta az itt lakók érdekeit. Az iszlámot államvallássá tevő Pakisztán nem volt képes a tartós konszolidálódásra, történetét az egymást követő katonai diktatúrák írják. A vallási türelmet hirdető, világi jellegű India – bár zökkenőkben és kátyúkban bővelkedő, nehéz úton – előre haladt; nemzetközi tekintélyét nem első sorban lakossága lélekszámának, hanem hazai eredményeinek és nemzetközi politikájának köszönheti. Ennek az eredményes politikának a legsúlyosabb mértékben árthat az ország egységének bármiféle lazítása.
Ezért lép fel a delhi kormány a leghatározottabban – ha szükséges (mint júniusban az amritszári Aranytemplomnál – képe alább), fegyveres erővel is – a vallási ellenségeskedések felszítóival szemben.
A történelmi tapasztalatok kétségtelenné teszik: Indiában a vallási gyűlöletnek nincsenek a régmúltba visszanyúló, öngerjesztő tradíciói; s ha az ilyen ellentétek mégis felizzanak, akkor azok mögött az országon belüli, vagy a határokon túli, de semmiképpen sem a nemzeti érdekeket képviselő politikai erők állnak.»