Találomra nyúltam bele az egykori írásaimat tartalmazó archívumba. „Óra a hordóban” – ez akár érdekes is lehet, elvégre: mit keres az óra a hordóban? Aztán kiderült, hogy egy gyönyörűséges, régi mesterség kevés művelőjének egyikéről írtam ötvenöt esztendővel ezelőtt. Nem titok, akkor, ifjú hírlapíróként szívesen keresgéltem a lehetőségek között, hogy megtaláljam azokat, akik éppen nem a kor „divatjának” megfelelő szocialista brigádtagok, még csak nem is „kiváló dolgozók”, nem a politikai éllovasai…Aztán a mesterrel folytatott beszélgetés végén kénytelen voltam rádöbbenni: a kisiparost is elkapta a politika iránti érdeklődés, ám annyira nem, hogy Kádár pártjába is belépjen – a kádár. – Az írás a Kisalföld című megyei lap 1967. június 18-i számában jelent meg. Íme:
Törzsök, bakló, színlőbálvány, rákláb, sikattyú, higlófa, irdaló, bütű, hímzőgyalu. köldökfúró, horholókés…
Szerszámok.
Csak néhány szerszám neve. Mert a kádár, vagy más szóval a bodnár sok száz szerszámmal, eszközzel ta nítja engedelmességre a keményfát. Nyelvünk homályba hulló, érdekes ízű szavait, fogalmait idézi e halódó mesterség. Pedig néhány évtizeddel ezelőtt legalább olyan fontos volt, mint a vele egyidős kovács vagy kocsikészítő szakma.
Hordó, kád, bodon, csöbör, káforka, puttony, vödör, kupa, dézsa, dobonka, töltike, csoboly…
Gyártmányok.
Ma már csak egyik-másik hallatára villan emlékezetünkbe ismerős kép. Hol van már a káforka, a csoboly, a töltike? Műanyag edények, demizson, gumitömlő és villanyszivattyú váltotta fel őket.
És az öreg kádárt felváltja-e valaki? – Húsz esztendő óta először az elmúlt ősszel kopogtatott egy rábapatonai fiú Bíró Béla győri kádármester ajtaján, hogy hajlandó lenne e szakmát megtanulni. Azóta édes gyerekeként foglalkozik vele a mester. Éppen a napokban szép bizonyítványt hozott Ferke, benne van mesterének szíve-lelke, tehetsége, és a tanítvány szorgalma, akarata, igyekezete. (A győri 401-es Szakmunkásképző Intézetben mindössze egyetlen kádártanuló van: Tóth Ferenc.)
Bíró Béla apja, nagyapja is kádár volt. Jómaga tanulni szeretett volna. A reáliskola negyedik osztályát végezte, amikor apja így szólt hozzá:
– Csak nem tintanyalónak készülsz, fiam? Azt már nem! Kádár leszel, punktum!
Kerek negyven esztendeje dolgozik a szakmában. Naponta tölgyfaforgáccsal, torokkaparó füsttel áldozik az ősi mesterség oltárán a gőzölés, megcsigázás után – lángolás közben. Csak így sikerül felhúzni a dongákra az abroncsokat, általuk kerekedik, hasasodik a hordó.
Szőlősgazdák, tsz-ek, állami gazdaságok emberei gyakran felkeresik. Új hordót csináltatnak, vagy régit javíttatnak vele. Előfordul, hogy júniusban két teherautó öreg hordót is leraknak a pincéjébe, és augusztus végéig nincs megállása. Sokszor tizenhat-tizennyolc órát dolgozik naponta. Amit egyszer megígért, annak teljesülnie kell.
– Öröm volt nézni, miként alakult édesapám keze alatt az anyag. Erős em ber volt az öreg, a kemény izom tartozéka a mesterségnek, de sokszor fortély is kellett a munkájához – emlékezik Bíró Béla.
– Szenvedély kell a munkához, kérem. Különben nincs benne semmi öröm, semmi élvezet. Szenvedély nélkül szürke és unalmas robottá változik a munka. Sajnálom azt, aki nem dolgozik szenvedéllyel, kedvvel, gyönyörűséggel. Előbb-utóbb foglalkozásának mártírja lesz belőle…
Sok-sok hordót vett már kezébe. Megkérdezem: szereti-e a bort? „Még sose voltam részeg! Munkám miatt, könyv, olvasnivaló miatt több éjszakát eltöltöttem ébren, mint mulatságban.”
Gyerekkorában tanulni szeretett volna. Az óhaj akarássá erősödött benne. Az ötödik évtizedébe lépett, amikor gimnáziumba iratkozott. Színjelesen végzett. Négy esztendő alatt ötösnél rosszabb jegyet nem kapott. Aztán beiratkozott a marxizmus-leninizmus esti egyetemre. Jól elvégezte azt is. Miért? Mi szüksége a kádárnak a tudományos szocializmusra, filozófiára politikai gazdaságtanra?
„Mint tudomány, úgy kezdett érdekelni. Aztán belemélyedtem, és már nem volt ,kiút’.” Párttag? – érdeklődöm. „Nem.” Mosolyogva mondja: „Maszek vagyok. Van egy segédem és egy tanulóm. Nagy munkánál még a feleségem kezére is szükségem van…”
Két évtizede lelkes aktívája a Magyar–szovjet Baráti Társaságnak. Fél Európát bejárta. Részben jutalomból, részben kíváncsiságból, saját költségén.
A szakma jövőjéről faggatom.
– Hovatovább iparművészetté válik e mesterség – mondja –, bár jó bor, pálinka, ecet csak fahordóban terem. Néhány év óta műtárgyakat, hordóbútorokat is készítek. Virágtartóként használható hordócseréppel kezdtem. Vázákkal, hordóasztalokkal, hordószékekkel folytattam. Legutóbb az egyik soproni borharapó berendezését csináltam. Ott még az óra is hordóban ketyeg. Napjainkban a lakáskultúra ismét felfedezett bennünket, kádárokat. Az öreg mozsárral és a faszenes vasalóval együtt a hordó alakú bútorokat is modernnek tartja.»