A romániai 1989-i rendszerváltást követően megnyíltak a határok az ország polgárai előtt, így azok számára is, akiket az addigi hatalom megfosztott ettől a jogtól – legyen szó köznapi emberekről vagy a rendszer kegyvesztett képviselőitől. Így látogathatott el 15 év után Magyarországra cikkünk hőse, Fazekas János is, aki a Népszabadság külpolitikai rovata munkatársának összegezte itteni és otthoni tapasztalatait, benyomásait. Az interjú 1990. március 7-én jelent meg a legnagyobb példányszámú hazai napilapban – egy bő héttel a marosvásárhelyi román–magyar véres konfliktust megelőzően. (A nyitó képen: Fazekas János Király Károllyal az 1970-es évek elején. A kép forrása: Pártszolgálat és kisebbségi érdekérvényesítés a hatvanas-hetvenes évek  Romániájában; szerző: Novák Zoltán.)

Fazekas János.

A Román Kommunista Párt Politikai Végrehajtó Bizottságának egykori tagja, a román kormány nyugalmazott elnökhelyettese az idén töltötte be 64-ik életévét. Siheder legényként csatlakozott Székelyföldön az antifasiszta szerveződésekhez, majd a felszabadulást követően mind magasabb funkciókat töltött be a román párt- és állami vezetésben. Ismerői szerint nem vált a diktatúra engedelmes eszközévé, afféle „díszmagyarrá”, hanem amíg a körülmények engedték, egyaránt igyekezett védeni kommunista elveit és nemzetiségének jogait. Ceausescu és klikkje mind ingerültebben figyelte a makacs magyart, akinek egy javaslata azután 1982-ben alkalmat adott a leszámolásra. Fazekas ugyanis indítványozta Ceausescu felmentését állami csúcsfunkcióiból, s helyette kormányfőnek javasolta. Így a Conducator felelt volna saját irreális gazdasági terveinek végrehajtásáért. Fazekas Jánost minden tisztségétől megfosztva nyugdíjba küldték. Ő azonban azóta is figyelemmel kíséri a politika eseményeit, nemegyszer fordult levéllel, üzenettel külföldi pártokhoz, nemzetközi szervezetekhez, így tavaly az ENSZ-hez is, rámutatva a Ceausescu-klikk jogtiprásaira. A decemberi fordulat után – mint elmondta – a romániai magyarság, a két nép közötti kapcsolatok erősítése végett kívánja kamatoztatni tapasztalatait. Nyers Rezső meghívására feleségével Budapesten tartózkodik, itt készült vele az alábbi interjú is.

– Mikor járt legutóbb nálunk?

– Tizenöt éve, hogy itt jártam. A diktátor és felesége mindent megtett, hogy elszakítson Magyarországtól. Ezért nem kaptam másfél évtizeden át útlevelet. Meghívott engem Kádár János, Szűrös Mátyás, Kállai Gyula, a Hazafias Népfront akkori elnöke, a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége és a Magyarok Világszövetsége is. Mindezeket előterjesztettem, de útlevelet nem adtak. Most, Nyers elvtárs meghívására, 48 óra alatt megkaptam az útlevelet. Egyébként kétszer találkoztam Nyers Rezsővel: a múlt vasárnap és most kedden. Igaz, az első amolyan családi találkozás volt, ebéd közben. 1957-től ismerjük ugyanis egymást és jó barátságban vagyunk.

– Milyen benyomások érnek egy romániai magyart a mostani Magyarországon?

– Nézze, tizenöt év után, s egyelőre csak Budapestet látva: nagy meglepetés az egész város. Meglepő a fejlődése, az áruk bősége, a könyvesboltok kirakatai, örvendek, hogy vigyáztak a történelmi emlékekre, amelyek az egész magyar nemzet kultúrájának a szerves részét képezik.

– A könyvek és a kultúra kapcsán beszéljünk a művelődésről, amihez hozzátartozik a magyarok önművelése is. A bukaresti kormány feje (Petre Roman – a szerző) nemrég Párizsban arról beszélt, hogy nem látja szükségét vagy értelmét az önálló magyar iskoláknak. Ezzel kapcsolatban ön hogyan foglal állást?

– Románia jelenlegi miniszterelnökét gyermekkora óta ismerem, egy ideig egy házban laktunk az édesapjával, aki különben nagyváradi születésű, a spanyol polgárháborúban is részt vett. Nagy műveltségű ember volt, s ami különösen fontos, jól ismerte a nemzetiségi kérdést. Nagyon sajnálom – s majd megmondom a miniszterelnöknek–, hogy Petre Roman nem tanult eleget az édesapjától. Azt is tudnia kellene, hogy Romániában nem lehet miniszterelnök sem ő, sem más, aki a nemzetiségi kérdést nem érti, nem ismeri. Amikor a jogokról beszélünk – mert jog nagyon sokféle van –, azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy a nemzetiségi kérdés egyéni és kollektív jogok összessége. Egy magyar egyetem létrehozása s léte kollektív nemzetiségi jog, mert egy nemzeti közösségnek az igényeit elégíti ki. A Bolyai Farkas Középiskola is a közös, kollektív jog megnyilvánulása. A székelykeresztúri volt unitárius gimnázium – amely a két világháború között magyar gimnáziumként működött, s ahová én is jártam –, ez is a magyar nemzetiség kollektív jogának része. De odatartozik egy óvoda is, egy bölcsőde, egy színház, egy újság, egy folyóirat, rádióállomás, tévéadás – szóval mindezt a kormányfő, úgy látszik, még nem tanulta meg. De hogyha politikus akar maradni, meg kell tanulnia. A magyar nemzetiség nem kér többet, mint amennyi van a románnak. Azt viszont nem kéri, hanem követeli, mert jogunk van nemzeti művelődésünkhöz, jogunk van nemzeti kultúránk fejlesztéséhez, jogunk van a nemzeti létünk fennmaradásához.

– A Ceausescu-rendszer bukása után továbbra is kapunk híreket nemzetiségi konfliktusokról, ellentétekről. Ön szerint mi lehet a mindkét felet megnyugtató megoldás?

– Szerintem mindenekelőtt a műveletlenség: a politikai műveletlenség, az általános kulturális műveletlenség volt mindig és mindkét részről az egyik legnagyobb akadálya a román–magyar közeledésnek. A szomszédoknak meg kell ismerniük egymást ahhoz, hogy meg is szeressék egymást. Annak idején még Georgiu-Dejnek javasoltam, hogy vezessék be mindkét országban a másik nyelvének, irodalmának. történelmének tanulását. Nekünk, magyaroknak és románoknak életbevágóan fontos, hogy egyik a másiknak a nyelvét, a történetét, íróinak munkáját, zenéjét megismerje. Azt gondolom, hogy a demokrácia ezt is meghozza, mint ahogy előbb-utóbb csak meg kell valósulnia a Duna menti népek konföderációjának is, ami a nemzeti és nemzetiségi kérdés igazából demokratikus megoldása lesz.

– Politikusaink között nagyon sokan vannak még, akik szívesen tekintik a nemzetiségi kérdést belügynek. Ezek nem olvassák, vagy nem ismerik, hogy mit mondott erről Masaryk csehszlovák elnök, aki haladó polgári demokrata volt. Azt mondotta egyebek között, hogy aki a nemzeti kisebbségi kérdést belügynek tekinti, az politikai szélhámos. Tehát ahogy az emberi jogokat nem lehet már csak belügyként kezelni, úgy nem lehet a nemzeti kisebbségek jogait sem belügynek minősíteni.

– Ceausescu diktatúráját – Magyarországon kívül – az összes szocialista ország passzívan nézte végig. Legutóbb is kértem Gorbacsovtól, hogy post mortem vegyék el a kitüntetéseket Ceausescutól, ettől a szovjetellenes diktátortól, akinek Moszkva kétszer is Lenin-rendet adott. Ugyanakkor a Szovjetunió végignézte, hogy megszüntették az orosz iskolákat a Duna-deltában, megszüntették a máramarosszigeti ukrán gimnáziumot, csak azért, hogy ne avatkozzanak be a belügyeikbe. Egyszóval, a nemzetiségi kérdés politikáját is újra kell gondolni, ahogy Gorbacsov mondta, újrafogalmazva a jogokat és a kötelességeket, az elméleti és a politikai cselekvés programját. Mert amennyiben ez nem történik meg, akkor a nemzeti uszítás elkerülhetetlenül tovább erősödik.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)