Az újságíró archívumából – Keserédes kulturális misszió

Csehszlovákia 1992 végi szétválását megelőzően is két önálló magyar kulturális intézmény működött a volt szövetségi államban. Mind a prágai, mind a pozsonyi központ jól körülhatárolt feladatokat látott el a maga országrészében: terjesztette a magyar kultúrát, építette a kapcsolatokat, segítette az ott élő magyarok azonosságtudatának megőrzését. A feladatok azután sem változtak lényegesen, hogy Csehország és Szlovákia január elsejével önállóvá vált. Ezután azonban az illetékes budapesti tárca sandítani kezdett a lélekharangra, amelyet megkondítani szándékozott egyes – közelebbről akkor még meg nem határozott – külföldi magyar intézetek felett. Érintve érzik-e magukat, hogyan hat a bizonytalanság a munkájukra, mik a főbb jellemzői tevékenységüknek és milyen új terveik, elgondolásaik vannak a jövőre nézve – ezekről a kérdésekről beszéltek akkor a Népszabadságnak az igazgatók, Prágában Gindeléné Bencskó Klára, aki egyben a magyar nagykövetség kulturális tanácsosa is volt. Cikkünk szerzőjének vele készült, máig tanulságos interjúja a legnagyobb példányszámú magyar napilap 1993. szeptember 20-i számában jelent meg. Íme:

– Rendkívüli szomorúság vett erőt valamennyiünkön, midőn épp az önök lapjának augusztus 31-i számában olvastuk, hogy bizonytalan a külföldön működő tizennégy magyar kulturális intézet jövőbeni sorsa. Egyesek nyilván ilyenkor arra gondolnak, hogy a külszolgálatosok bársonyos széküket féltik. Biztosan akadnak ilyenek is, de leszögezném, hogy kollégáim és a magam szomorúsága nem ebből fakad. Hanem abból, hogy látnunk kell, amint Csehország és Magyarország egyre távolodik egymástól. Ez a tény jelenünket és – megkockáztatom – jövőnket is negatívan befolyásolja. A politika és a gazdaság területén tapasztalható megmerevedés, esetenként duzzogás már-már azt a kérdést vetheti fel, hogy Budapestnek egyáltalán kell-e Csehország, illetve Prágának Magyarország. Ez utóbbira a csehek illetékesek feleletet adni, az előbbire viszont nekünk kell válaszolni. S ebbe beleértem a döntést a prágai magyar központ jövőjéről is.

A nyáron a kultúraintézetek igazgatói tanácskozásra gyűltek össze Budapesten, a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban. Az értekezletet nemcsak a tárca vezetője, Mádl Ferenc, hanem Jeszenszky Gézakülügyminiszter is megtisztelte jelenlétével. Akkor hallhattuk, hogy az ország gazdasági helyzete miatt intézeteink a körülmények nehezedésével számolhatnak. Bár kifejezték reményüket, hogy bezárásokra nem kerül sor, utasították a jelenlévőket a maximális takarékosságra, az igényes munka fenntartása mellett. A pénztelenség ugyanis nem mehet a színvonal rovására – mondták.

Európában ma már valóban nem lehet másképpen dolgozni, csak színvonalasan, és Prága Európa szívében található. Amikor politikai és gazdasági kötődéseink lazulnak, akkor éppen a legtágabban értelmezett kultúra: a művészetek, a szellemi közösség, a közös történelmi hagyományok adnak olyan erőt, amely megmentheti mindkét oldalon azt, ami egyébként az említett távolodással elveszhet.

Ebben a helyzetben az ember szeretne valamiféle kiáltvánnyal fordulni az illetékesekhez: Ne engedjék! Persze, erre lehet azt válaszolni, hogy az intézetek felszámolásával a kapcsolatoknak még nem kell automatikusan megszűnniük. Így igaz. De éppen térségünkre, a posztkommunista országokra jellemző, hogy a politika felgyorsulásával az intézményi kapcsolatok nem tartanak lépést, esetenként visszafejlődnek, megszűnnek. Államaink között még nincs sem alapszerződés, sem a kulturális együttműködést szabályozó munkaterv. S ha ilyen szituációban egy fontos láncszem, a magyar intézet kiesik, nincs, aki vagy ami megőrizné a kapcsolatokat ebben az átmeneti szakaszban.

Tudom, hogy lesznek új kapcsolatok, ám most nincsenek, vagy csak minimálisak, s épp ezért a kulturális intézményhálózat külföldön jelenleg pótolhatatlan, nem félek kimondani: történelmi szerepet játszik.

A prágai Magyar Kulturális Központ, akárcsak a többi ilyen intézet, állami dotációval képes fennmaradni. Gyönyörű palotát bérlünk immár tizenöt éve a város szívében. Költségvetésünk nagy része a bérleti díjra megy el. Októberi kis, másfél évtizedes jubileumunk remélhetőleg nem a bezárás előhírnöke lesz. Ez szégyen lenne ránk is, akik mindent elkövetünk, nehogy bekövetkezzék. Folytatjuk klasszikus tevékenységünket: a művészetek legjavát bemutató kiállítás-, zeneprogram- és irodalmi műsorszervezésünket, azonban ma már ezeknél is jellegzetesebbek a kerekasztal-találkozók, ahol két, sőt olykor több országból érkező neves vendégeink cserélnek közönségünk előtt véleményt korunk és régiónk időszerű és izgalmas kérdéseiről.

Két friss példa: májusban a kelet-közép-európai országok szociális körülményeivel foglalkozó tanácskozást rendeztük meg, most pedig „Hazánk, Európa” címmel kerül sor lengyel, cseh, szlovák, szlovákiai magyar és magyarországi értelmiségiek véleménycseréjére. Ez utóbbi találkozón irodalmárok és történészek ütköztetik nézeteiket a volt budapesti csehszlovák nagykövet, Rudolf Chmel vitavezetése mellett. Az alkalmat felhasználva bemutatjuk a prágaiaknak a Pozsonyban kitűnően működő Kalligram Kiadót és vezetőit, Szigeti Lászlót és Grendel Lajost. Dominó-sorozatukban olyan műveket is megjelentettek, mint Kiss Gy. Csaba „Magyarország itt marad” című könyve, Miroslav Kusý professzor kötete: „Szlovák vagyok, szlovák leszek”, a prágai Petr Příhoda „A cseh kór” című munkája.

A következő hetekben az itteni olasz intézettel együttműködve részt veszünk a prágai Európa-fesztivál számos irodalmi és zenei rendezvényén, kiállítást nyitunk a magyarországi barokk művészetről, itt mutatjuk be Richard Pražák brnói professzor és munkatársai könyvét, Magyarország történelmét – cseh nyelven. Készülünk a csehországi és szlovákiai magyar nyelv- és irodalomszakos tanárok első találkozójának megrendezésére. Történelmi, irodalmi, drámai, zenei és filmprogramok mellett sajtótájékoztatókat is szervezünk egyebek között a két főváros tavaszi zenei fesztiváljairól, a ’96-i világkiállítás előkészületeiről, idegenforgalmunk alakulásáról, a jövő évi magyarországi választásokról.

Komolyan és hosszasan fennállt a veszély, hogy a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat kezelésében álló prágai Magyar Kultúra Boltja – hasonlóan varsói, berlini és szófiai társaihoz – végleg bezár. A cseh fővárosban szerencsére sikerült a boltot megmentenünk. A nagy pinceraktár-helyiségben magyar éttermet szándékozik nyitni egy szlovákiai magyar vállalkozó, aki a budapesti Mecénás könyvkiadóval – a Kultúra jogutódjával – állapodott meg egyebek között arról is, hogy a bejárati szinten folytatják a könyvek, zenei termékek, újságok, képző- és népművészeti tárgyak árusítását. Jó lenne tudatosítani, hogy Prágában sikerült megvívnunk a harcot egy olyan objektumért, egy magyar bázisért, amely 1951-től működik itt.

– Intézetünk feladata és valamennyiünk szívügye az itt élő magyarokkal a kapcsolattartás, azonosságtudatuk megőrzésének az előmozdítása. Mindennapos az együttműködésünk a csehországi szórványmagyarságot összefogó szervezettel, hosszú időn át nálunk leltek otthonra, programjaik megvalósításához gyakran adunk szellemi és gyakorlati segítséget is. Emellett kapcsolatot teremtünk köztük és az otthoni szervezetek, alapítványok között, összehoztuk őket a világban másutt működő magyar szerveződésekkel, így a bécsiekkel, müncheniekkel is. Szoros kapcsolatban állunk a Károly Egyetem hungarológiai tanszékével, s intézetünkben folyik a magyar nyelv oktatása részint az iránta érdeklődő cseheknek – jelenleg közel ötvenen vannak –, részint a magyar gyerekeknek.

A honismereti órákon a kolónia apróságai mellett számos itt élő, magyar származású cseh állampolgár gyermeke is elsajátíthatja az alapvető irodalmi, nyelvtani és történelmi ismereteket. Talán ennek is része volt abban, hogy a napokban az egyik tősgyökeres prágai kislány – édesapja cseh, édesanyja Szlovákiából ideszármazott magyar – az első személyi igazolványba a nemzetiségéhez azt íratta be: magyar…