A csehszlovák „bársonyos válás” után az foglalkoztatta a két önálló állam: Csehország és Szlovákia polgárait, hogy miként alakul a közös névre hallgató fizetőeszközük, a korona sorsa. Korábban, a szövetségi államban egyes bankók csehül, mások pedig szlovákul figyelmeztettek, hogy hamisításukat a törvény bünteti, ám 1993. január 1. után meg kellett teremteni a saját valutát, a korábbi egységes pénzt pedig becserélni az újra. Erről a korántsem egyszerű eljárás első részleteiről és tapasztalatairól tájékoztatta olvasóit a Népszabadság február 8-i számában a legnagyobb példányszámú napilap prágai tudósítója, cikkünk szerzője. (A nyitó képhez: aligha nehéz megkülönböztetni egymástól a régi és az új 500 koronás bankjegyet.)

A nagy csehszlovák koronacsere kellős közepén egy fagyos hajnalon beverték a kocsim ablakát és kilopták az autórádiót. A nyájas elkövető tiszta munkát végzett: tíz másodpercen belül kikapta a rádiómagnót, így még a riasztómnak sem volt ideje bekapcsolódni. Telefon, rendőrség, megnyugtatás: a környéken még tíz gépkocsi-tulajdonos átkozódik ilyen okok miatt. Az őrjáratozó főtörzsőrmester hamarosan a helyszínen konstatálta a bánatos helyzetet, egy óra múlva már az őrsön diktáltam jegyzőkönyvbe az adatokat. Érdeklődésemre, hogy most ugyan miért nem cirkált a kékfényes autó a sok külföldi diplomata által is lakott környéken, a szolgálatkész ügyeletes széttárta karjait: – Zlatý pane (aranyos uram), mint látja, egy rendőröm sincs. Az állomány egy részét a belváros határába vezényelték, ott terelgetik el a szmogriadó miatt lezárt terület elől az autókat, a többiek pedig a bankoknál, takarékpénztáraknál teljesítenek szolgálatot.

Hogy az „én kocsifeltörőm” már a Havel elnök által kihirdetett amnesztia keretében kapott lehetőséget ismét kamatoztatni gyakorlatát, vagy egy, a sittről kimaradt szakemberhez volt szerencsétlenségem, lehet, hogy sohasem derül ki. Tény viszont, hogy a rendőröknek erre a hét végére alibijük volt: valóban ott parkoltak a pénzváltóhelyek előtt, kint az utcán ők terelgették sorba a pénzecskéjüket cserélni kívánó állampolgárokat, bent a bankban, a takarékban és a postán pedig az itt igencsak elterjedt privátrendőrségek alkalmazottai vették át a parancsnokságot.

Ahhoz képest, hogy mekkora felhajtás előzte meg a pénzcserét, maga az akció meglepően simán zajlott, pedig az előjelek, a bizonytalankodások, sőt több száz cseh katona kivezénylése a határokra nem ezt ígérte. Csütörtök reggel főleg az idősebb – s az ilyenfajta pénzlebélyegzésből régebben tapasztalatokat szerzett – állampolgárok döntöttek úgy, hogy nem bíznak semmit a véletlenre, elsők lesznek a váltóhelyeken. A többnyire nyugdíjas korú nénik és bácsik a hónuk alatti kis táskájukban vagy éppen a kezükben szorongatták a személyi igazolványukat, benne az átváltásra szánt koronákkal. Sokan a családtagokét is magukkal hozták, tehát egy elszántabb rabló akár a sorban állókat, akár bent a felülbélyegzett pénzkötegek mellett ülő hivatalnokokat megsarcolva, jó zsákmányra lelt volna, vagyis a fegyveres őrök jelenléte indokolt volt. Így azután a türelmetlenebb bűnözők más lehetőségek után néztek. (Mint – sajnos – tudjuk.)

Az első mohikánok tehát elálldogáltak a reggeli sorban, az előrelátóbbak termosznyi teával dacoltak a zergekopasztó hideggel, míg végre bejutottak a kisasszonyokhoz, akik ezután pecsételtek, számoltak, bevontak, kifizettek. A kezdeti botladozások és idegeskedések után mindenki belejött a tennivalókba és a további napokon öt-tíz perc várakozás általában elegendőnek bizonyult a tranzakció lebonyolítására. Ez – legalábbis az általam felkeresett postai hivatalban – kissé lelombozta a marcona cerberusokat, akik kemény akcióra készültek és így a mind elszórtabban betévedő ügyfeleket regulázták, sorakoztatták, majd eresztették be az áhított pultokhoz. Amint azt a vidéki, illetve külföldi (értsd: Szlovákia) helyzetről szóló lapbeszámolók tanúsították, másutt sem voltak általában komolyabb fennakadások. Ostravában ugyan három gyanús férfiú a takarékpénztár sarkát választotta parkolóhelyül, ám a szerv felszólítására, majd figyelmeztető lövésének hatására feladták az elfoglalt négyzetmétereket. Pozsonyból két ravasz öregúr csalási kísérletéről adott hírt a cseh ifjúsági napilap: az atyafiak átváltották pénzüket, éspedig a maximálisan engedélyezett négyezer koronát, majd arrébb menve egy-két felülbélyegzett bankót régire kicseréltek, s ezután méltatlankodva visszakocogtak a váltóhoz. Lebuktak.

Esténként általában ismét megszaporodott a tömeg a pénztáraknál, a munkából jövők álltak az ablakokhoz a cserét lebonyolítani. Fültanúk szerint sem reggel, sem este; de napközben sem lehetett lelkesedést tapasztalni az emberek között, annál gyakrabban hangzott el mind Csehországban, mind Szlovákiában, hogy a fenének kellett ez az egész. Mert igaz, hogy a két fél hétfőtől gyakorlatilag korlátlanul válthatja át egymás új valutáját, (egyszerre 7500 koronát és akármennyi csekket át lehet vinni hivatalos igazolással a szlovák-cseh határon), és ennek fedezetéül a két nemzeti bank máris átküldött egymásnak 200-200 milliót saját bélyegzésű pénzéből. Ám a határellenőrzés, a vámolás, az elmúlt hétvége felzaklatott kedélyei („elég lesz-e a pénz, amit nem váltottunk be, viszont nem marad-e a nyakunkon?”), de a vállalatok közötti átutalások átmeneti leállítása, az államközi fizetési megállapodás megkötésével kapcsolatos éjfélbe nyúló tárgyalások is mind-mind azt a nem is régi, annak idején a szocializmusra kitalált viccet aktualizálják, hogy ez a helyzet nem más, mint harc azok ellen a problémák ellen, amelyek egyébként nem lennének…