Claude Lanzmann, a dokumentumfilmes, a folyóirat-szerkesztő, Simone de Beauvoire élettársa, magyarországi látogatása alkalmával adott egy rövid találkozási lehetőséget. Ezt idézzük fel. (A beszélgetés a Magyar Hírlap – aminek semmi köze a ma ilyen címen megjelenő akármihez – 1998. november 7-i számában jelent meg.)
Néhány napig Budapest vendége volt Claude Lanzmann, az ellenállás kitüntetettje, a francia Becsületrend lovagja, aki Simone de Beauvoir halála óta a Les Temps Modernes főszerkesztő-igazgatója. A lapot 1945-ben alapította Jean-Paul Sartre, haláláig szerkesztette, tőle felesége, majd Lanzmann vette át a stafétabotot. Ma is a francia lapkiadás egyik oszlopa, 6000 példányban jelenik meg, tematikus számai különösen sikeresek voltak. Ilyen készült például az arab-izraeli háborúról, a délszláv válságról, a feminizmusról vagy éppenséggel a krimiről. Lanzmann, aki a francia-magyar kollokviumra jött Budapestre, a Temps Modernes-nel kapcsolatban elmondta, hogy vállaltan baloldali értékrendű, és úgy próbálnak hűtlenek lenni Sartre-hoz, hogy közben hűségesek hozzá.
Persze, aki hallotta Lanzmann nevét, annak elsősorban az a kilenc és fél órás Soá című filmeposz jut az eszébe, amit tizenegy éven át forgatott, s amit eddig 70 millióan láttak szerte a világon. E statisztikában mi magyarok igen csekély számmal veszünk részt, hiszen a filmnek mindössze két vetítése volt Magyarországon, és nem hinném, hogy ezer embernél több láthatta. Éppen ideje, hogy valamelyik tévécsatorna itt is, mint a világ megannyi országában, műsorára tűzze.
A filmben nincsenek csontok, nincsenek „muzulmánok”, nincsenek tébolyig éhezett gyerekek, nincsenek holttestgúlák, nincsenek fényesre lakkozott SS-csizmák. Nem folyik a vér. Idilli tájképek kis lengyel falvakról. Fenyőerdők. Csak a telepítés árulkodik: nincs betartva az ültetési távolság, a németek 1943-ban a treblinkai tömegsírok fölé kutyafuttában törpefenyőket telepítettek. A csemeték megnőttek… Festői kép: fenyőfák között folyócska. Rajta ladik, valaki evez. Mint egykor, amikor a tizenhárom éves lengyel kisfiúnak a táborba érkezőket fogadva vidám dalocskákat kellett énekelnie a békés ladikon. Arról, hogy Treblinka milyen szép, más nincs is, csak Treblinka, és Treblinka a sorsuk. Treblinka valóban szép. És Treblinka valóban a sorsuk lett.
Ebben a filmben, amely a dokumentum- és művészfilm eddig nem látott és el nem készült, nem definiálható kísérleti ötvözete, egyszerű emberek beszélnek. Kis csavarok a gyilkológépezetből. Mozdonyvezető, aki a treblinkai vonatokat vezette: prémium vodkában. Borbély Izraelben, aki a gázkamrákban vágta le az asszonyok haját. Kisnáci a NSZK-ban, aki csak tervezett. A varsói gettó náci parancsnokhelyettese, aki csak bürokrata volt. Parasztok Treblinkán, akiknek libája, csirkéje a szögesdrót mentén kapirgált. A történész, aki nem világhírű és egyszerű tényeket magyaráz. Az egykori lengyel emigránskormány szóvivője, aki ma Amerikában professzor.
Lanzmann arra kíváncsi, hogyan működött a halálgyár, hogyan működött, hogyan szerveződött az, amit Adorno korunk egyetemes botrányának nevez. A néző csak csodálkozhatott a szervezés tökéletességén. Néha talán hosszadalmasak voltak a részletek, talán lassan tudtuk meg, hogy Treblinka, amely – egyik lebonyolító szakembere szerint – még csak a halál futószalagja volt, hogyan használta fel a kipufogógázt. Aprólékos, pontos műszaki leírás – ma is használatos – teherautókról. Ahol a szállítmány nagy valószínűséggel az ajtók felé lökődik. Pontos leírások arról is, amit nem tudtak jól feldolgozni. A lábszárcsontokat, amelyek nem égtek el tökéletesen, malomban kellett porítani. A hajakat levágni és csomagolni, mert a szőrzetre a birodalomnak nagy szüksége volt. A szervezés tökéletes volt, a Reichsbahn a viteldíjakat civil normák szerint fizettette meg. A halálba öt éven aluli gyerekek ingyen, a tizennégy éven aluliak fél áron, a felnőttek teljes áron utazhattak. Ugyanakkor a tarifa becsületes volt: nem váltattak retúrjegyeket.
Lanzmann abszolút öntörvényű ember. Tapasztalhatta a tévénéző, miként robbantotta szét a minap a Mélyvíz egyik adását, mert nehezen képes dialógusra, szinte csak monológokat mond. Amikor végre beszélgethetek vele, megkérdezem, mibe került neki lelkileg ez a tizenegy éves filmforgatás. „Nagyon megváltoztatta az életemet, és talán van, aki abnormálisnak is tart, amiért ennyi időt szántam rá. De számomra felfüggesztődött az idő. Egyszerre érzékeltem az idő megállását, de a folyamatát is. Úgy érzem, a Soá központi kérdése a temporalitás, bár látszólag a mozdulatlanság filmjét készítettem el. Én csak saját törvényeimnek vagyok hajlandó engedelmeskedni. Úgy érzem, ura voltam az időnek. Nem engedtem semmiből és senkinek. Ha bárki azt mondta volna, vagy befejezem hat hónapon belül, vagy levágják a fejemet, odaadtam volna a fejemet. Az én belső törvényem és a filmé tökéletesen egybeesett. Semmi más nem volt fontos. Mint nyomtató ló, úgy bámultam ebbe a fekete Napba. Aztán amikor elkészült, éveken keresztül nehezen tudtam kilépni abból a világból. Rám nehezedett ez a kolosszus. Részesévé váltam. Lehet, jobb ember lettem tőle. De hosszú volt a gyógyulási folyamat. Tulajdonképpen még a Temps Modernes munkatársainál is szempont volt az, hogy olyanokkal dolgozzam, akik számára a Soá fontos kérdés. Ettől még nem zsidó folyóiratot szerkesztek, egyáltalán nem. A Soá nem zsidó film: az emberiséghez szól. A századról. Úgy gondolom, hogy ennek a huszadik századnak ez volt az indítása, és egyetemes borzalma is”.
Mondom neki, hogy a délszláv háború értette meg velem, miért nem bombázták annak idején a nagyhatalmak Auschwitzot, holott egészen pontos térképük volt róla. Szerintem ezt azért nem tették, mert rettegtek a menekültektől, miként rettegtek a délszláv háború menekültjeitől is. Elgondolkodik: „Igen, lehetséges egy ilyen értelmezés is. A különbség az, hogy a Soá mégiscsak titokban zajlott, míg a délszláv háború mindenkinek a szeme előtt, pontos tudomásával történt, és végig követhető televíziós produkció volt”.
Ettől a bűn még nagyobb – válaszolom. Lanzmann bólint. Az ő filmje nemcsak a bűnről, a bűn szerkezetéről szól, hanem a szolidaritásról meg annak hiányáról is.
A Sonderkommando túlélő cseh tagja, akinek a feladata az volt, hogy a gázkamrákat kipucolja, elmondja, hogy amikor a különlegesen kezelt cseh foglyokkal – akiket a szinte idillinek mondható theresienstadti családi lágerből átszállítottak Auschwitzba – a gázkamrában szembetalálkozott, akkor először úgy érezte, velük kell tartania. A gázkamrában rátámadtak az őrökre, de leütötték őket. Ezután még elénekelték a cseh himnuszt és a Hatikvát, úgy mentek meghalni. A túlélő végül is nem a halált választotta, mert őt bízták meg, hogy szolgáltasson nekik igazságot és beszélje el a történteket. Megtette.
Mondom Lanzmann-nak, az ő filmjénél igazabbat, keményebbet, gondolkoztatóbbat még nem készítettek, s talán nem is fognak. Mégis azt hiszem, hogy az emberek többsége a holocaustról Spielberg filmjéből tud. „Kár – mondja –, bár tudom, hogy Spielberg is nyolcszor megnézte a Soát és annak egyfajta illusztrációját készítette el. Nála látni lehet azt is, amit nálam tudatosan nem.
De azt hiszem, az én filmem tényleg megmarad. És tudom, milyen kataklizmán ment keresztül a néző, aki beült a moziba, vagy bekapcsolta a televíziót. Tudom, mert én is átéltem.”