Jóformán minden percére emlékeztem (és emlékszem ma is, harmincnégy év távolából) akkor, amikor az alábbi sorokat írtam a számítógépbe, és néhány órával később, 1991. szeptember 10-én délben meg is jelentek a Mai Nap című, akkor szerfölött népszerű „komoly bulvárlapban”. Történelmi események zajlottak le 1989 nyarán, őszén mindenekelőtt az akkori NDK-ban, azaz Kelet-Németországban. Lényegében hetek, no, jó, pár hónap alatt összeomlott Európa minden bizonnyal legsztálinistább hatalma. – Tizenhétmillió német számára tarthatatlanná, elviselhetetlenné vált a „német munkás–paraszt” állam elképesztő szorítása akkor, amikor a keleti tömb többi országában sorra vezették be a demokráciát éltető reformokat, nyíltak meg az országhatárok azok előtt, akik világot akartak látni. Eközben a keletnémeteknek csak kis töredéke (köztük is a hatvanötévesnél idősebbek) juthatott ki az országból – nyugat felé – visszatérési kötelezettséggel. Rég élt a mondás az NDK-ban: „Hol töltöd a nyári szabidat? – Nyugaton – volt a válasz. – Hooool? – Hát NYUGAT-Magyarországon…”
Az NDK-beliek számára ugyanis már rég Magyarország volt „a Nyugat”. És akik 1989 nyarán hozzánk jöttek, csaknem kivétel nélkül maradtak is. Egészen addig, míg meg nem nyílt a magyar határ – a Nyugat, azaz Ausztria felé. Az utána következő eseményeket már jól ismerjük.
Pattanásig feszült a belpolitikai helyzet 1989 nyár elejére a Német Demokratikus Köztársaságban, abban a legnyugatibb kelet-európai országban, amelyet évtizedeken át a szocializmus kirakatának szántak a világ számára. Csakhogy a viszonylagos jólét, a sűrűre szőtt szociális háló egy idő után azt az érzetet keltette a mintegy 17 millió keletnémetben, hogy ő nem más, mint aranyketrecben élő rab madár.
A szó szoros értelmében az NDK-beliek idegeire ment államuk mindenre kiterjedő gondoskodása, amely még az emberek magánéletébe való beleszólást is természetesnek tartotta, miként azt is, hogy állampolgárai közül kit és hová enged külföldre. Nem csupán fizikailag kerítette körbe Németország keleti felét, és adott szigorú, százak halálát okozó lőparancsot a határokon a berlini ókonzervatív, dogmatikus vezetés. Megkísérelte a lehetetlent is: szellemi-eszmei kínai fal emelését abban az időszakban, amikor már Moszkvából is fújtak a megújhodást hozó szelek, amikor Budapest nyíltan kiállt a politikai, társadalmi és gazdasági reformok véghezvitele mellett, és Kelet-Európa-szerte hallani lehetett, amint recsegnek-ropognak a sztálinisták által selejtes anyagokból rossz alapokra emelt államtákolmányok.
Tudni lehetett: azzal, hogy Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter 1989. június 27-én Hegyeshalom/Klingenbach térségében jelképesen hozzálátott a vasfüggöny, a magyar–osztrák határvonalat csúfító, a földrész testét véresre sebző szögesdrót kerítés lebontásához, már csupán hetek–hónapok vannak hátra az Európát Keletre és Nyugatra szétválasztó többi határakadály, akár a legáthatolhatatlanabbnak szánt berlini fal leomlásáig. A két esztendővel ezelőtti nyárelőn azonban már annyira magasra hágott a keletnémetek kezdetben csöndes elégedetlensége, hogy magyarországi szabadságuk idején előbb csak egyesek, majd százak és még többen választották az osztrák határ felé – a szabadságba vezető utat.
Tekintettel az egykori szocialista országok szerződéseinek titkos záradékaira, jó ideig a magyar határőrséget és idegenrendészetet is kötötték a nyilvánosságra nem hozott passzusok. Rosszul jártak azok a keletnémetek, akiket tiltott határátlépési kísérlet közben elfogtak a magyar határőrök. Megbélyegző pecsétet ütöttek személyi igazolványukba, ráadásul kitoloncolták őket. Otthon a rettegett és mindenható Stasi, az ávó vette kezelésbe a „hazaárulókat”.
Prága, Varsó, Berlin
Éppen ezért igen sok keletnémet a Német Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövetségének, konzulátusának a segítségét kérte, hogy ne kelljen visszatérnie abba az országba, ahol született, fölcseperedett, ahol tisztességes lakás, biztos munkahely, rokonok, barátok, ismerősök várják. Inkább választották százak és ezrek a bizonytalanságot, nélkülözést, megbélyegzettséget az ügyük iránt mind toleránsabb külföldön – Magyarországon –, mint az aranyketrec csapdáját, a honeckeri NDK-t. Hetek alatt nemzetközi közüggyé dagadt a keletnémetek exodusa.
Budapesten kívül immár a prágai, a varsói, berlini nyugatnémet külképviseletek is az NDK-beliek mentsváraivá kezdtek válni. Sem jó szó, sem ígéret, sem fenyegetés nem használt már, mert hiteltelenné váltak a berlini vezetők szólamai. Ki az a naiv, aki elhiszi: Vogel ügyvéd, Honeckerék különleges megbízatású emberkereskedője, a nagy közvetítő majd jóra fordítja a visszatérni nem szándékozók sorsát?! Néhány tucatét talán még meg tudta volna oldani, de százakét, ezrekét, később tízezrekét már aligha.
Ki az a bolond gyakorló keletnémet, aki elhiszi: ha békében visszatér az időközben vöröskeresztes és máltai szeretetszolgálati segítséggel fölállított magyarországi menekülttáborokból (a prágai, berlini meg a varsói nagykövetségek oltalmából), akkor majd otthon mindennemű joghátrány nélkül folytathatja mindennapi életét!?
Osztrák források szerint hatszáznál több NDK-állampolgár jutott át a magyar–osztrák határon az augusztus 19-i páneurópai piknik alkalmával megnyitott szakaszon, és másnap, harmadnap is legalább hétszázan távoztak Nyugatra a lebontott vasfüggöny helyén át. Dietrich Graf von Brühl, a bécsi nyugatnémet nagykövet szerint augusztus 20-ig kétezernél több volt NDK-s jelentkezett az általa vezetett külképviseleten. A diplomaták megállás nélkül írták az útleveleket, hogy keleti honfitársaik mielőbb révbe juthassanak.
Bunkerdemagógia
A páneurópai piknikről és az NDK-állampolgárok tömeges Nyugatra áramlásáról egy szóval sem számolt be a keletnémet sajtó, viszont vezető hírként közölte aznap este a tévéhíradó, az Aktuelle Kamera: jól gyarapodnak a berlini állatkert újszülöttei…
Eközben a magyar diplomácia lázasan dolgozott a színfalak mögött, hogy mielőbb megnyugtató, emberséges megoldást találjon a hazánkban várakozó, a lakosság, a Vöröskereszt, a Máltai Szeretetszolgálat jóindulatára és segítésére szorult, immár több tízezer kiutazni vágyó keletnémet ügyére. Állandó kapcsolatot tartott a legérdekeltebbekkel: Berlinnel és Bonn-nal, valamint Béccsel, és persze Genffel, a Nemzetközi Vöröskereszt központjával. Érvényes nemzetközi szerződések zsákutcájából kereste a kiutat a Bem rakpart, miközben feltehetően kormányzati sugallatra a határőrség is a lehető legnagyvonalúbban kezelte a Nyugatra tartó keletnémeteket, igyekezett nem észrevenni a legtöbbször egy szál ruhában, kisgyerekekkel a karjukon határt átlépőket. Berlin struccpolitikája kísértetiesen hasonlított a bunkerjából a végső győzelemre buzdító Führer demagóg szólamaira. A hivatalos lap, a Neues Deutschland írta azokban a napokban: szó sem lehet kurzuskiigazításról, az NDK-nak sem szociális piacgazdaságra, sem valamiféle reformátalakulásra nincs szüksége. A Gorbacsov által népszerűsített új gondolkodásra célozván leszögezte: Ez nem jelentheti a polgári politika másolását, vagy szociáldemokrata programokra való átállást. Az országot engedély nélkül Nyugat felé elhagyókat és mindazokat, akik ilyen gondolattal foglalkoztak, a hivatalos Berlin hazaárulóknak, bitang gazembereknek nevezte. Föl sem vetődött az állampárti gerontokrácia megtestesítőiben: de hisz’ ezek az emberek véleményt nyilvánítanak, a lábukkal szavaznak, következésképpen: valami nagyon nincs rendben „az első német munkás–paraszt államban”.
Németh Miklós akkori miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter, valamint az érintett magyar nagykövetek többször is megpróbálták rávenni a keletnémet vezetést: gyakoroljon legalább egyszeri nagyvonalúságot, engedje el visszatérni nem óhajtó állampolgárait, ezzel is csökkentvén azt a feszültséget, amely nőttön-nőtt a Magyarországon tartózkodó keletnémetek körében. Augusztus utolsó hetében a Magyar és a Nemzetközi Vöröskereszt lépett, és a genfi világszervezet úti okmányával titokban és éjszaka repülőgépen Bécsbe távozhattak az NSZK budapesti külképviseletének oltalmát élvező NDK-sok.
Szuverén döntés
Mindez csupán csepp volt a tengerben, és olaj a tűzre. Csak mostanság került nyilvánosságra, hogy amikor Horn Gyula és keletnémet partnere, Oskar Fischer tárgyalásai augusztus végén zátonyra futottak, a magyar kormány elhatározta: saját hatáskörében oldja meg egy testvéri szocialista ország állampolgárainak súlyos problémáját. Fölfüggesztette az NDK-val kötött államszerződés korlátozó passzusait, egyúttal fölkérte Bonnt: készüljön föl, napokon belül megnyitja nyugati államhatárát a kiutazni szándékozó keletnémetek előtt. Bécs is lépett: átmenetileg föloldotta a vízumkényszer alól azokat az NDK-állampolgárokat, akik útlevél híján, csak Magyarországra szóló engedéllyel érkeznek Ausztriába. A Magyar Vöröskereszt és a Máltai Szeretetszolgálat által létesített budapesti, leányfalui és zánkai menekülttáborok lakói nem akartak hinni a fülüknek, amikor 1989. szeptember 10-én, vasárnap késő este a hivatalosan közölték velük a magyar kormány döntését: hétfőn nulla órakor megnyitják előttük a határt, és Nyugatra távozhatnak.
Néhány óra alatt legalább 12 ezren lépték át kimondhatatlanul boldogan a magyar–osztrák határt. Köszönjük, magyarok! Szabadok vagyunk!
Ezzel a magyar gesztussal kezdődött meg a csendes forradalom Németország keleti felében. Akkor már teljesen mindegy volt számunkra, haragszik-e, és mennyire a berlini vezetés. Nyíltan is megalakultak az első NDK-beli ellenzéki csoportosulások, mind népesebb tüntetések szerveződtek Lipcsében, Drezdában, Berlinben, az egész keleti országrészben, követelvén az addigi rendszer gyökeres reformját, a megújulást, a rettegett elnyomó hatalom föloszlatását. „Mi itt maradunk!’’, dörgött tízezrek torkából a szó, miközben Honecker és bűntársai távozását követelték. „Gorbi, segíts!”, skandálták a tömegek az NDK 40. évfordulójára Berlinbe látogatott szovjet elnök felé fordulva.
Véget ért a háború
Attól kezdve már jól ismertek a történések: Honecker és csapata eltűnt a történelem süllyesztőjében. Az átmeneti utódok további engedményekre kényszerültek: megnyitották a német–német határt, leomlott az örök életűnek szánt berlini fal, megtartották az első szabad választásokat, létrehozták a német valutauniót, és 11 hónappal ezelőtt egyesült Németország két fele azzal, hogy Kelet-Németországot fölvették a szövetségi köztársaság tartományai közé.
E néhány hónap alatt nem történt más, mint Európában véget ért a második világháború, és annak következménye, a hidegháború is. Nem történt más, mint Magyarország a józan eszére hallgatva, tisztességes, emberséges döntést hozott 1989 nyarának végén, és aranybetűkkel friss fejezetet nyitott a világtörténelemben.
“Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.