Valószínűleg kevesen emlékeznek már arra, hogy a Budapestről ‘kiutált’ Közép-európai Egyetem, a CEU a rendszerváltás idején Prágában kezdte el működését. A Soros Györgyhöz kapcsolódó intézmény elé azonban a cseh hivatalos szervek gördítettek egyre komolyabb akadályokat, amik aztán a Nyílt Társadalom Alapítvány terveinek előbb a módosításához, utóbb pedig a megváltoztatásához vezettek. Cikkünk szerzője, a Népszabadság akkori prágai tudósítója a lehetséges okokról és a várható következményekről kérdezte Jiří Musil professzort, az egyetem prágai tagozatának vezetőjét. Máig érvényes gondolatait és következtetéseit a legnagyobb példányszámú napilap 1993. január 23-i számában, tehát Csehszlovákia „bársonyos válása” után nem egészen egy hónappal láthatták a magyar olvasók… (A nyitó képen: Josef Havliček és Karel Honzik tervezte az 1920-as évek végén az 1930-asok elején a prágai általános nyugdíjintézetet, amiből később a szakszervezetek háza, majd pedig a CEU első prágai otthona lett.)
«A Közép-európai Egyetem prágai tagozata rossz hírt kapott január elején. A cseh kormány iskolaügyi minisztere közölte az intézmény szellemi atyjával és legfőbb anyagi támogatójával, Soros Györggyel, hogy nem áll módjában a távolabbi jövőben tartania magát korábbi vállalásához és fizetnie az egyetem helyiségbérleti díját. Az ügyről akkor rövid nyilatkozatban fejtette ki lapunknak véleményét Jiří Musil professzor (bal oldali kép) , a prágai tagozat igazgatója, aki elmondta, hogy az oktatásügyi tárca a jövő év szeptemberéig még vállalta a pénz folyósítását. Addig pedig sok minden történhet, s mi sem tétlenkedünk – hangsúlyozta a nemzetközi hírű szociológus, hozzátéve, hogy szerinte itt nem elsősorban pénzkérdésről van szó. Ez volt a kiinduló gondolat azon a beszélgetésen is, amelyet a 65 éves, ám igencsak fiatalos megjelenésű tudóssal folytattunk egyetemi irodájában, a Táboritská 23. emeletén.
– Valóban, a most felvetődött problémának több összetevője van – fejtegeti. – Ilyen például az intézmény eltérése a nálunk megszokott „egyetem” fogalmától. Privát létesítményként pedig különösen kirívó a mássága, nem fér bele az elfogadott sablonokba. Ide sorolhatnám például mobilitásunkat, azt, hogy „feltűnően” aktívak vagyunk. Így aztán hamarosan megkaptuk azt a véleményezést, hogy igazából nem is vagyunk egyetem, hiszen a fentiek mellett további „különcségünk”, hogy csak posztgraduális képzést nyújtunk, a hallgatónak nem nálunk kell az első diplomáját megszereznie. Egyszóval a mi minisztériumunk hiányolta a „rendes” hallgatókat, Amerikában viszont ilyen felállásban is hajlandóak minket „egyetemszámba” venni. New York állam ugyanis egyetemi típusú intézményként hivatalosan besorolta a Közép-európai Egyetemet, egyfajta várólistára tette, s ötéves „próbaidő” után, ha megfelelünk egy egyetemmel szemben támasztott elvárásaiknak, hivatalosan, ha úgy tetszik papíron is megkapjuk tőlük ezt a címet.
– Mikor történt ez a besorolás?
– Tavaly nyáron.
– S a cseh kormány akkor még nem emlegette anyagi problémáit?
– Legalábbis nem ilyen kemény egyértelműséggel. A pénz persze mindig gonddal jár, s már 1991-ben sem volt sétalovaglás a beígért helyiségbérleti hozzájárulás ’92-re történő megszerzése. Most ’94-ig csak szóbeli ígéretet kaptunk, de ez a média előtt hangzott el, vagyis bízhatunk a teljesítésében.
– Mindebből következik, hogy korábban is tapasztalhattak akadékoskodást…
– Hogy a formai okok – „nem igazán egyetem” stb. – mellett még mi állhat a kialakult helyzet hátterében, arra vonatkozó dokumentált bizonyítékaim nincsenek. Bár megértem, hogy 25 millió korona – egyévi bérleti díj – már valami, de azért az egész oktatási költségvetésben nem óriási tétel, egy kisebb iskolát sem lehetne belőle felépíteni. Az is tény, hogy a kormány ennek a minisztériumnak is előírta a szigorú takarékoskodást.
– Tud-e ön arról, hogy más, hasonló alapítvány működtette intézményektől is visszavonták volna a támogatást?
– Nem tudok, bár más ilyen, amerikai rendszerű és működésű intézmény csehországi jelenlétéről sincs tudomásom. Az olyan konstrukciónak, mint amilyen a miénk, az egyik alapjellegzetessége ugyanis, hogy létesítői szeretnék a fogadó ország ha csak jelképes bevonásával is demonstrálni, hogy a házigazda érdekelt az adott képzési forma meggyökereztetésében, s ez nem minden esetben találkozik megértéssel, mint azt most a mi példánk is mutatja.
– Milyen konkrét összegekről van szó az önök esetében?
– Mint már említettem, a cseh fél évi 25 millió koronával járul hozzá. Az Open Society Foundation hányada 160 millió korona, de az is lehet, hogy több. Ebből fedezzük az egyetem prágai tagozatának működését és fejlesztését is. Soros úr például külön félmillió dollárt juttatott könyvtárunk gyarapítására, további kétmilliót az egész egyetemnek (tehát a budapesti részlegnek is) a közép-európai kutatások egyéni és csoportos munkáinak finanszírozására – s ennek mintegy 20 százalékából a csehek és a szlovákok részesültek. Ugyancsak Soros György helyezte kilátásba, hogy az egész régióban öt év alatt 25 millió dolláros összeggel járul hozzá a felsőoktatási körülmények jobbításához. Ebbe a tankönyvektől az adminisztráció, a menedzsment javításáig sok mindent beleértett. Természetesen az amerikai, angol vagy akár közép-európai vendégprofesszorok meghívása sokba kerül, de a hallgatók költségei, az ösztöndíj, az utaztatás sem csekélység.
– Hány hallgatójuk van jelenleg?
– Most százötvenen bővítik ismereteiket a prágai tagozaton, s összegszerűen ugyanennyi – 150 dollár – az ösztöndíjuk is. Emellett ingyenes az elszállásolásuk, s évente kétszeri haza-vissza utazást is biztosítunk a számukra.
– Ön az előbb a szlovákokat is említette. Pozsonynak miért nem jutott szerep a Közép-európai Egyetem kialakításában?
– Valójában igen fontos szerepet szántak neki: ott lett volna a Közép-európai Egyetem székhelye! Pozsony földrajzi helyzete kiváló, közel esik Bécshez, Budapesthez, nincs messze Prágától sem. Ez a terv azonban már annak idején, 1990-ben megbukott, éspedig olyan politikai okok miatt, amelyek szerintem ismertek. Soros urat nem fogadták ott kifejezetten szívélyesen, sőt mint hallottam, antiszemita megnyilvánulások is tapasztalhatók voltak – egyszóval a történtek után nem találta többé Pozsonyt vonzónak.
– A múlt lapozgatása után tekintsünk a jövőbe. Mit tesznek önök, ha tényleg nem kapnak több pénzt az államtól?
– Nem adjuk fel, bár egy dolog már szinte biztosra vehető: Prága nem lesz egyetemünk rektori székhelye. Jelenleg ugyanis hirdetéseink futnak a nagy európai lapokban – pályázatot írtunk ki a rektor személyére, akinek Prágában kellett volna laknia és dolgoznia. Nos, mostantól valószínűsíthetjük, hogy a leendő rektor hivatala Budapesten lesz. Soros jelenlegi elképzelése szerint oda kell átköltöztetni a prágai tagozat legfontosabb részeit, s a magyar fővárosban kialakítani egy tudományos központot, amely szorosan együttműködik az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel. Itt egy kisebb részleg dolgozna tovább, amelyet teljes egészében ő finanszírozna – ehhez már vettünk két épületet. Itt maradnának az olyan szakok, mint például a művészettörténet és a művészetfilozófia, hiszen Prága ideális hely az ilyen jellegű tanulmányok és kutatások folytatására. Mellette szeretnénk megtartani a nacionalizmus és az etnikai konfliktusok kutatását is, ezekhez kiemelkedően jó szakelőadóink, vendégprofesszoraink vannak.
– Továbbra sem világos számomra, miért volt a cseh kormánynak olyan fontos és sürgős, hogy éppen most rukkoljon elő ezzel a majdhogynem botrányszagú döntéssel, a hozzájárulás felmondásával…
– Erről én is szeretném megkérdezni a kormányt. Nekem, mint cseh állampolgárnak az a véleményem, hogy a döntés nemcsak érthetetlen, de hibás is. Természetesen nem értek vele egyet, mi több, rövidlátó lépésnek tartom. S e megállapításhoz nem is kell az intézmény igazgatójának lennem, elég, ha mint prágai körülnézek, s látom, hogy fővárosunk versenyben áll más nagyvárosokkal. Az urbánszociológia a szűkebb szakterületem, így pontosan fel tudom mérni, mennyire függ egy állam pozíciója attól a helyzettől, vonzásképességtől, amellyel fővárosa rendelkezik. S Berlinnel, Béccsel, Budapesttel vagy akár Varsóval összevetve elmondhatom, hogy Prágának van ugyan természetes vonzereje, kitűnő földrajzi adottságai, ám úgy tetszik, nincs megfelelően felkészítve arra, hogy felvegye, magába fogadja a világot. Hiányzik az emberekből a mások elfogadása, a nyitás képessége, az, hogy ne határolódjanak el – nekem gondot okoz, hogy Prága begubózik, s ezzel esélyt veszít. Erre példa a mi egyetemünk esete is. Létezik itt egyfajta félelem vagy legalábbis tartózkodás a külső intellektuális hatásoktól, a veszélyérzet egyes emberek köreiben, akik „a tiszta cseh kultúrát”, annak „mély gyökereit” féltik a kozmopolitizmustól, a külső környezet masszív ráhatásától. Szerintem viszont ebben a modern világban, ahol a kommunikáció, a mozgás a meghatározó, az említett filozófia egyszerűen káros! Ilyen gondolkodásmóddal nem lehet modern államot kialakítani. Nyitnunk kell a világ felé, s közben képesnek kell lennünk megtartani identitásunkat. De semmiképpen ezzel az önveszélyeztető elhatárolódással! Prága ránézésre nyitott város, de az általam említett gátlások ott ülnek a mélytudatban, az emberek mentalitásában. A munkánkat gátló motívumok mögött még egy gondolatot sejtek: hatnak nálunk olyan nézetek, hogy geopolitikai okok miatt nekünk nem kellene annyira szorgalmazni a közép-európai kötődéseket, e régió helyett inkább közvetlenül a nyugat-európai térséggel keressük a kapcsolódási pontokat…
– S ebből a koncepcióból a Közép-európai Egyetem már akkor is kilóg, ha csak nevén nevezik…
– Ahogy mondja. De további negatívummal is szolgálhatok: csökkenni fog a hallgatók száma, akik ugyan a Közép-európai Egyetemen tanultak, ámde prágai helyszínnel, vagyis itt találhattak jó barátokra, innen vihettek szép emlékeket haza magukkal! Ez később hozná meg gyümölcsét, mert jóllehet a barátságot nem tudjuk anyagi értelemben megnézni, az ennek révén kialakuló gazdasági, politikai, kulturális és üzleti kapcsolatok, azok hatása – ha van – már nagyon is kézenfekvő. Ám jelenleg éppen ellenkező irányú folyamatokat tapasztalunk: politikusok határokat emelnek a semmiből, érzelmeket korbácsolnak fel. Nos, ez ellen küzdeni akarunk, a provincializmus, a parochializmus, a nacionalizmus ellen vagyunk. Nem hagyhatjuk annyiban, hogy Európa eljön hozzánk, s mi kiengedjük kezeink közül az ebből adódó páratlan lehetőségeket, holott azok „domesztikálása” fontos lenne ennek a városnak, ennek az országnak.
– Ön úgy véli, hogy másfél év alatt még változtatni tudnak valamin?
– Magától értetődően igen. Bár most szomorú vagyok, hiszen Prága éppen kihagyni látszik egy esélyt, tudom, hogy erre csak egy gyógymód kínálkozik: ezt a döntést megváltoztatni! Nem érzem magam Don Quijote-nak, aki csak ábrándozik, tisztában vagyok az értékeinkkel, azzal, hogy szakmailag mit tudunk létrehozni. S ennek ismeretében – a legteljesebb udvariasságom megőrzésével – folytatom a próbálkozásokat, megkísérlem az államot jobb belátásra bírni.»