Az újságíró archívumából – Sir Elton meghatódott

Elton John (75) úgy istenigazából csaknem negyedszázaddal ezelőtt hatódott meg. Akkor, amikor 1998-ban II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte. A világhírű művész a minap megtörten búcsúzott közösségi oldalán az uralkodótól: „inspiráló volt a jelenléte, kecsességgel, tisztességgel, őszinte, gondoskodó melegséggel vezette az országot a legnagyobb és legsötétebb pillanatokon át. II. Erzsébet királynő … nagyon fog hiányozni” – írta az énekes. (A nyitó kép forrása: hvg.hu.)

Eredetileg Reginald Kenneth Dwightnak hívták, ám évtizedekkel ezelőtt nevét Elton Hercules Johnra változtatta. Legújabb megszólítása pedig: Sir Elton – írtam a maga idejében különösen népszerű, nagy példányszámú hetilapban

Amikor II. Erzsébet, Nagy-Britannia uralkodója lovaggá ütötte az ötvenegyedik esztendejében járó világhírű zeneszerzőt és énekest, akkor – a hivatalos indoklás szerint – a zene iránti szolgálatát és nagyvonalú jótékonyági tevékenységét ismerte el az udvar. A ceremóniára elkísérte őt édesanyja és a művész élettársa, David Furnis. Sir Elton zöld Bentley gépkocsiját választotta erre az alkalomra, azzal érkezett a Buckingham-palotához.

– Nagyon büszke vagyok. Soha még csak álmodni sem mertem arról, hogy ekkora megtiszteltetés érhet – mondta. Az uralkodó nem először találkozott Eltonnal. Amikor 1981-ben zártkörű hangversenyt adott windsori kastélyában, fölkérhette táncolni Lady Di-t, charlestont járt a walesi hercegnővel, a trónörökös ifjú és világszép feleségével. A királynő kívánságára pedig eljátszotta a Rock Around The Clock című szerzeményét…

Jó ideje tudható: Elton John Diana hercegnő szűkebb baráti köréhez tartozott. Egymás mellett álltak és sírtak a milánói dómban a meggyilkolt olasz divattervező, Gianni Versace búcsúztatásán. Az utolsó alkalommal már százmilliók könnyeztek Eltonnal együtt, amikor Dianától búcsúzott a fél világ. Két és fél milliárd ember láthatta, hallhatta a Westminsterből közvetített gyászszertartást. Az érzelmeit soha nem titkoló zenész jóformán órák alatt írta át a Candle In The Wind című dalát, amelyet eredetileg Marilyn Monroe emlékének szentelt, ám akkoriban, 1974 tavaszán alig vette észre a kritika: a brit kislemezek sorában csak a kilencedik helyre jutott föl, majd elfelejtették. A tragikus alkalomból, Lady Di búcsúztatására készült átirat minden idők legsikeresebb kislemezévé tette a Gyertyák a szélbent. Napjainkig harminchatmillió példányban kelt el, s tiszta bevétele (eddig harmincmilliárd forintnak megfelelő összeg) a Diana Alapítványt gyarapítja.

Miként Diana, akként Elton John, azaz most már Sir Elton is a nemzetközi szivárványsajtó és a lesifotósok, a paparazzók kedvence. Nem mindennapi életvitelével, öltözködésével, szokásaival, önsorsrontó szenvedélyeivel vívta ki az iránta immár negyed százada megnyilvá[1]nuló közfigyelmet. A figyelem máig nem lankad, ám Elton már egészen más ember, mint volt néhány esztendővel ezelőtt is. Miután csaknem belehalt alkoholizmusába és kábítószer-függőségébe, kemény akaratta l, orvosa és felesége (három évig élt együtt Renate Blauel hangtechnikusnővel, aki máig a legjobb, legőszintébb barátja) segítségével túljutott a válságon, megszűntek félelmei, megszabadult a lélekromboló drogoktól.

Még a kokós időszakból való történet, hogy amikor Elton, a szupersztár megvásárolta az általa annyira imádott, ám csak negyedosztályú FC Watford futballcsapatot, lehetőség szerint minden mérkőzését végigszurkolta. A pályán sohasem kábítózott, legföljebb egy flaska skót whiskyt szopogatott el. A stadionban bár ő volt a gazda, a szurkolók rá se hederítettek.

Kisgyerek kora óta hadilábon állt az apjával, a királyi légierő tisztjével. Stanley papa ugyanis vasfegyelmet Követelt családjában, mindenhatóságával eltiporta gyerekei, főképpen pedig az érzékeny lelkű Reginald, a későbbi Elton legcsekélyebb önállóságát is. (Halála után törlesztett apjának: még a temetésére sem ment el.) Az, hogy a fiatalemberből végül is paradicsommadár lett, elsősorban az atyai zsarnokság következménye. Szeretett volna kitűnni, olyan lenni, mint a nagyok, akiket csodálnak. Ekként lett a szürke zongoristából, a nagyon korán kopaszodó, kövérkés fiatalemberből csillogó ruhájú, holdjáró cipőt, különc szemüveget viselő szólista, Elvis Presley után az első kiugró, a zongorára is fölugró, lábbal-könyökkel játszó sztár. Sikert sikerre halmozott, tucatjával jelentek meg kislemezei, albumai – és persze, miként ez szokásos, a róla szóló pletykák, igaz és kitalált történetek. Az egyik legbizarrabb a Sun című milliós bulvárlap szenzációja: Elton kioperáltatta rotweiler kutyájának hangszálait, hogy ne zavarja az ugatásával alvás közben, a kutyahangszálakat pedig pirítóssal megette. Sohasem volt rotweilere! Bár milliós kártérítési pört akaszthatott volna a „jól értesült” újságíró nyakába, megelégedett az elsőoldalas bocsánatkéréssel: „Sajnáljuk, Elton, tévedtünk, nem volt igazunk”.

Miként tévedtek mindazok, akik eleinte nem hittek a Reginaid Kenneth Dwightból Elton Johnná változott, napjainkra pedig kiSIRösödött művész eredeti tehetségében. Jó szeme és füle volt 1979-ben Gorbacsovnak, amikor személyesen adott engedélyt Elton John szovjetunióbeli szereplésére: ő volt az első nagy nyugati popsztár, aki ebben a kegyben részesült a Kreml által. És helyesen ítélkeztek a londoni Királyi Zeneakadémia professzorai is, amikor tiszteletbeli tagságot adományoztak Elton Johnnak. Korunk életérzését kifejező zenéjével nem rí ki a többi tiszteletbeli tag, Felix Mendelssohn-Bartholdy, Liszt Ferenc, Richard Strauss és mások sorából.»